Mikor vasárnap délelött jött a szomorú hír, valójában fel sem fogtam. Pedig tudtuk, hogy már majd egy éve igen súlyos beteg. Az utóbbi hetekben titokban reménykedtünk, bíztunk a csodában. Mikor megtudta, hogy rákos beteg és erről első ízben beszélgettünk, akkor azt mondta... Vállalja a műtétet és le fogja győzni a betegségét, mert még tervei vannak. Nem kell aggódni, megyünk még barlangba közösen, itthon és külföldön...
Andor mindig is egy erőtöl duzzadó, rendkívűl dinamikus és optimista ember volt. Tudom kicsit személyes hangvételű most ez a visszaemlékezés, de számomra a barlangok megismerésének világa mindenképpen az Ő nevéhez és személyes varázsához fűzhető.
Egy bizonyos. Mindenre gondoltam életem első közös barlangtúráján, csak arra nem, hogy nekem jut, majd a feladat elköszönni tölle örökre és belekezdeni ebbe a hihetetlenül szomorú nekrológba, amihez Andor értett a legjobban, nagy-nagy emberségének és hihetetlen orgánumának köszönhetően.
Ha még itt lenne testben is velünk biztosan azt mondaná... "Ne keseredjünk...! Hiszen itt vagyok veletek!" És itt van tényleg, mélyen bennünk. Mindannyiunkban. Tudom azt is mondaná most "Nincs veszve semmi!" Menni kell tovább és folytatni kell...
Felfedezni idegen tájakat, kiásni új barlangjáratokat és, ha csak úgy hozza kedvünk bizony csak kicsit túrázni is kell nagy-nagy bolondozások, mókázások közepette. De menni tovább mindig kell! Mert mindig van egy tovább, mindig van egy új lehetőség, amit sosem szabad elszalasztani!
Hiszem, hogy tovább tudjuk folytatni a megkezdett utat, mert egészen bizonyos vagyok benne, hogy ezt Ő maga is így szeretné.
Annak idején, még 1983-ban találkoztam vele első ízben. Hol máshol, mint barlangban. Fiatalos lendülettel, 18 éves fejjel pár barátommal kitaláltuk, hogy mi bizony barlangászok leszünk. Így vetődtünk el Ady-liget határába, a Rácskai-kőfejtőbe. Én magam nem hiszek a véletlenekben. Talán a sors hozta úgy, hogy abban a kőfejtőben volt barlang és aznap pont abban a barlangban találkoztunk is. Meg is dorgált minket rendesen a partizán akciónkért, de ugyanakkor hosszasan és nagy szeretettel magyarázott a barlangokról, mint ahogyan tette ezt az ezután elkövetkezendő további, több mint 20 esztendő során is.
A Vakond Barlangkutató Csoport alapítója és hozzáértő, aktív vezetőjeként, sokunknak nagyszerű túratárs és jó barát is volt egy személyben. Nehéz szavakba önteni az elmúlt két évtized hazai és külföldi közös túráinak, élményekkel teli pillanatait.
Jómagam a Ferenc-hegyi-barlangban túráztam vele igazán elsőre, még 1983-ban. Tulajdonképpen ez volt az a túra, melynek során rámragadt a becenevem is. Innentől kezdve pedig nem volt megállás. Mindig mentünk. Mindig hívott bennünket valami, amit a felfedezés örömének hívnak. Ez hajtotta Őt is mindig előre!
Megtanított bennünket a biztonságos túrázás alapszabályaira, a kötéltechnikára és minden olyan ismeretre, ami nélkül eltévedtünk volna a barlangok világában.
Andor világjáró típus volt. Nem egy ízben szervezett expediciókat Spanyolországba és Franciaországba. Olyan barlangokat nézhettünk meg vele, mint a PSM, vagy éppen a Jean-Bernard. Mindig is nagy álma volt Afrika. Végül oda is eljutott. Szervezett expediciót a hideg északra a Spitzbergákra, de eljutott a mesés Távol-keletre is. Mindez bennünk, akik vele tartottunk utazásai során mindörökre élmény és nagy-nagy emlék marad.
Ő valójában itthon is elemében volt. Mindent megtett a barátaiért. Még emlékszem, hogy 84-ben egy csodálatos meglepetéssel ajándékozott meg. Lejuthattam István- Lápai-barlangba! No és ugye a hőskor.... Nem volt ám nekem karbidlámpám akkor. Egy nyomorult elemlámpával indultam neki..., ami már az első aknák egyikébe lezuhant. Ám végigcsináltuk.... és amikor kijöttünk este, még nem ért véget a meglepetések sora. Megajándékozott egy olyan emlékkel, ami örökre itt marad a szívemben és a lelkemben egyaránt. A Vakond Barlangkutató Csoport első tagja lehettem, akit hivatalosan barlangásszá avattak. A helyszín az Udvarkő-barlang volt. És mivel ugye nincsenek véletlenek rá 11 évre éppen ugyanitt ünnepeltük a 30. szülinapomat is.
Hát kicsit megöregedtünk... de ugyanaz az erő hajt minket továbbra is előre fiatalos lendülettel mint anno, annak idején. Mert mondom, mondta Ő is, mindig tovább kell menni!
Andor lám a meglepetések embere volt. Szeretett örömet okozni másoknak, ami egy olyan dologgal párosult, ami kevesek kiváltsága. Mindig is értett a fiatal korosztályhoz. Mindig is tudta kihez, hogyan kell szólnia, mikor mit kell tennie. Még emlékszem a kislányra, aki egy kecskeméti barlangász bemutató alkalmával a közeli tóba fulladt fürdés közben. Rohantunk, de már a reanimáció sem segített. Andor ui. tökéletesen képzett elsősegélynyújtó volt.
A csoportunkban a közel 25 év alatt egyetlen baleset történt. A Meteor barlangban Mohila Laci barátunk kezére zuhant egy nagyobb kő a második aknában, de kijöttünk saját erőnkből.
A sok kapcsolatnak köszönhetően több ízben láttunk vendégül spanyol és francia barlangászokat. Volt úgy, hogy Bódvaszilason az általunk ismert kocsmában mindenki evri nyelven beszélt, amolyan kezes lábas módján. Még emlékszem, hogy a spanyolok úgy itták a gint, mindha vizet innának.... no és akkor megismertettük őket a szilvórium és a remek Borsodi elegyével, aminek köszönhetően megborultak a "pireneusi vitézek"! Kasztanyeztázva vonultunk végig a régi kutatóházhoz.
Olyan édes emlékek ezek a közös utazások és túrák, amiket úgy vélem soha nem lehet elfelejteni. De újrakezdeni igen! Emlékek tömege van bennem, amiket csak igen hosszan lehetne leírni.
Egy bizonyos....
Andor megmutatta nekünk mit jelent odafigyelni és vigyázni a társakra, a barlangban épp úgy, mint a magánéletben. Megmutatta milyen embernek lenni olyan szituációkban, amikor minden erőnkre szükségünk lesz! Ezt egy életre belénk véste.
Andor sokunkat indított el egy úton, ami cseppkövekkel és váratlan mélységekkel van feldíszítve. Úgy gondolom nem vagyok egyedül, ha azt mondom sokan, sok mindent köszönhetünk neki.
Sajnos a mi reményeink sem segítettek rajta! Elment örökre... vagy mégsem? Hiszen a gondolatai, az álmai, az emléke, no és a vidámsága továbbra is itt marad velünk, akik folytatjuk a megkezdett utat.
Ha most az égiek csarnokából reánk tekint, bizonyosan azt mondaná... "Tovább kell menni!"
Megyünk is tovább... de néha fáj.
Andor sokoldalúsága nem zárult le a barlangokkal. Nagyon szerette az irodalmat és rajongott a szép versekért. Eképpen, egy József Attila verssel szeretném megköszönni mindazt, amit kaptam és kaphattunk tőlle!
József Attila: Óda
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)