Számadó Pista több mint húsz éve csatlakozott a Magyar Barlangi Mentőszolgálathoz, ám nekünk úgy tűnik, mintha ez a kezdetektől így lett volna. A szervezet orvos csoportjának vezetője volt, és ha érdekelték volna a rangok, titulusok, lehet, hogy megelégedett volna pusztán ezzel a címmel. Őt azonban a feladatok érdekelték, éppen ezért az egyesület minden gondjával foglalkozott, véleménye meghatározó volt az egyesületi szervezeti kérdésekben épp úgy, mint a szigorúan szakmai ügyekben. Nekünk pedig fontos és irányt mutató volt, hogy mit gondol egyes kérdésekről. Sokszor fog még eszünkbe jutni, egy-egy ügy kapcsán, hogy kérdezzük meg a Pistát.
Mindig tudott időt szakítani arra, hogy a mentőszolgálat nemzetközi kapcsolatait építse és ápolja. Kiváló előadásokat tartott a barlangi mentés nemzetközi rendezvényein. A Nemzetközi Barlangász Unió (UIS) orvos szekciójának is tagja volt.
A gyakorlatainkon, mentő akcióinkon a ráháruló feladatokat válogatás nélkül a rá jellemző szorgalommal és derűvel végezte. Amikor arra volt szükség, orvosként kitűnően teljesített, de nem akart mindenáron "Az" orvos lenni. Ajtót tervezett és készített raktárunkhoz. Hangoztatta, hogy Ő a legjobban hegesztő orvos ebben az országban. Előfordult hogy nem tudott az akcióban közvetlenül részt venni, ha kellett krumplit, répát pucolt és kiszolgálta a mentőszolgálatosokat, vagy egész nap gyűjtötte, vágta a fát. Emlékszünk, mert reggel a láncfűrésszel segített az ébresztésben. Itt a terepen volt igazán elemében. Mi pedig kerestük a lehetőséget, hogy együtt dolgozhassunk vele, a társaságában lehessünk.
Nagyszerű, és rendkívüli ember volt, hiányát még sokáig fogjuk szenvedni. Betölthetetlen űr marad utána. Szellemiségét és munkáját pedig, ami fontos volt számára, nekünk tovább kell vinni! Szerette és jól ismerte a természetet, a barlangokat. Túráinkat, kirándulásainkat szebbé és emlékezetesebbé tette a társasága. Fantasztikusan jó túratárs volt, élmény volt minden vele töltött perc. Áradt belőle a derű, a humor. Emlékeinkben vidám és jó dolgok fűződnek hozzá. Ilyennek is akarom megőrizni, így akarok rá gondolni. Büszke vagyok arra, hogy a barátjának tudhatom magam. Búcsúzzunk Tőle úgy, hogy lelkünkben, emlékeinkben megőrizzük, és így éljen tovább, bennünk.
Horváth Richárd
Tisztelt gyászoló Család, rokonok, barátok, kollegák és ismerősök!
Szeretett barátom, Számadó István doktor!
Itt állunk mélyen megrendült szívvel ravatalodon, megtörve, tele bizonytalansággal, kérdéssel, értetlenséggel, szemben a sors kegyetlenségével. Nehéz megszólalni. Nehéz bármit mondani. 22 éve tartó barátságunk, közös munkánk alapján tudom, Te mit mondanál. Ilyen a sors, a "Karma", ahogy lesz úgy akarom. Ezek lennének szavaid! De mi, ezt nem így akartuk, nem így akarjuk!Veled karöltve 22 éve azon voltunk, hogy legyőzzük azokat a gonosz köveket! Te nemcsak a szakmádban, mint hobbydban, a barlangászatban, mint hobbydban, a barlangászatban számtalan nagy követ, sziklát győztél le!
Ez a sors kegyetlensége, ami veled történt! Visszagondolva annyi szép emlék, gondolat jut eszembe. Az a mosolygós, jó kedélyű bajszos, vékony fiatalember, aki 1984. szeptemberében megjelent az urológiai osztály nővérszobájánál, azzal, hogy Ő mától itt dolgozik. Aki hallatlan szorgalommal és lelkesedéssel vetette bele magát az urológiai rejtelmeibe. Akinek a szakma alapjainak gyors elsajátítása mellett, hamar fényderült kiváló kézügyességére, a műszaki dolgokhoz való affinitására. Sohasem felejtem el - egy reggel mikor ügyeletes voltál, az osztályra beérkezve láttuk, hogy valami fém tárgyak úsznak a folyékony nitrogénben, illetve a tálalóban, a sütőben valami sül. "Mi történt Pista?" kérdeztük. "Á semmi - válaszoltad - "Csak az autómban cserélem a dugattyút! Először nem igen akartuk hinni, de Te megjavítottad az autódat. Ezen felbuzdulva, rögtön meg lettél bízva az akkor fejlesztés alatt álló lézer készülék kezelésével. Te lettél az új készülék odaadó "gazdája", amivel szakmai életed sokáig összefonódott. Számtalan alapkutatással, majd klinikai kipróbálással szerzett tapasztalatokból írt tudományos cikkben és előadásban vettél részt. Ezt követően orvosok nemzedékeit tanítottad napjainkig ahogy Te nevezted, "az orvostudomány új csodájára", a lézersebészet rejtelmeire.
Emellett példás családapa voltál. Reggelente Te vitted gyermekeidet a bölcsödébe, óvodába, és bővülő családodnak a rengeteg - heti 70-80 óra munka mellett - nagyrészt saját kezűleg, szép családi házat építettél. 1991. szeptemberében legnagyobb sajnálatunkra elszólított az élet, és szakmai pályád a Dél-pesti Jahn Ferenc kórház urológiai osztályán folytattad , mint alorvos. Munkádat ott is nagy odaadással végezted, ennek elismeréséül több alkalommal kitüntetésben is részesültél. 2002. februárjától tértél vissza osztályunkra, mint adjunktus, majd 2004-től a BM Központi Kórház Urológiai Osztályának főorvosa lettél.
Tisztelt barátaim! Milyen ember volt Pista? Őszinte, szavatartó, jókedvű, kiegyensúlyozott. A szó szoros értelmében, csupa nagybetűvel írandó KOLLEGA és EMBER.
Mindig számíthattunk rá, ha segítségre szorultunk. Sohasem mondott nemet, nem ismert lehetetlent. Néha ez odavezetett, hogy emberfeletti erővel tudta csak teljesíteni, amit felvállalt, saját magát, egészségét a végsőkig kizsigerelve, elhanyagolva. Ezt nem kompenzálta a Magyar Barlangi Mentőszolgálatnál végzett munkájáért a Belügyminisztertől kapott "Életmentő" kitüntetés, sem pedig a Katasztrófavédelmi Hivatal Főigazgatójától kapott dicséret és jutalom. Most már tudom, hogy nekünk, nekem kellett volna jobban vigyázni helyette is rá.
Mindezek mellett nem tudta volna mindezt megtenni, ha nincs körülötte szerető felesége, aki 32 éven keresztül volt párja, valamint gyermekei, édesanyja, testvére. De Ő sem hanyagolta el családját! Ő volt nemcsak a szűk, hanem a tágabb családon belül is a családfő. Családjának minden tőle telhetőt igyekezett megadni. Lányának, ismét nagyrészt saját kezűleg, a pihenése rovására, néha éjszakákat is átdolgozva, családi házat épített. Fiát mindenben igyekezett támogatni, hogy elvégezze egyetemi tanulmányait. Nagy aggodalommal és rajongó szeretettel vette körül feleségét betegsége idején.
Most, amikor már rájuk mosolyoghatott volna a szerencse, és békében élhettek volna - hiszen most volt lányuk eljegyzése, elkészült a ház, Pistinek elindult az egyetem, és Alice is kilábalóban volt betegségéből - támadt rá Pistára a betegség, és rabolta el tőlünk a halál, annak ellenére, hogy vállvetve küzdöttünk érted. Pista! Elmentél, de nem hagytál itt minket, mert mindig szívünkben élsz. Ha becsukjuk szemünket újra köztünk vagy, tudjuk mit mondanál, mit tennél. Ez a gondolat kell, hogy erőt adjon családodnak, akiket nagyon szerettél, és nekünk is, akik nagyon szerettünk.
Nyugodj békében DRÁGA BARÁTOM!!!
Engedd meg, hogy egy régi történetet elmeséljek Neked.
5 esztendős voltam, amikor Édesanyám egy volt kollégája, egy kedves öreg néni sokszor telefonált, hogy szeretne engem megismerni. Menjünk el hozzá, mert ő mozgásképtelen. Édesanyám meg is ígérte, de nekem nem volt hozzá kedvem. Talán féltem a beteg öreg nénitől, aki felkelni sem tud. Húztam-halasztottam a dolgot különféle ürügyekkel. Végül nem volt tovább, megbeszéltünk egy időpontot. Aznap nagyon rossz idő volt. Olyan szél fújt a Városmajor szélén, mintha az Alpok jeges csúcsain lennénk, majdnem elvitt engem. Sírva kértem Édesanyámat forduljunk vissza. Hazamentünk, a nénit pedig felhívtuk, hogy rossz idő volt, majd legközelebb.
Nem volt legközelebb. A néni a következő héten váratlanul meghalt. Az az ötéves kisfiú, aki akkor én voltam, jóvátehetetlen hibát vétett. Azóta is szégyellem magam. Most, 41 év után, újra elkövettem ezt a hibát. Tavaly ősszel felkerestelek, hogy életkoromból adódóan végezzél el rajtam egy olyan rutin vizsgálatot, amit a férfiak a legritkább esetben szoktak szeretni. Ezt azonban szakmai okokból csak félig végezted el, mondván, előbb essek túl egy vérvizsgálaton, aztán majd folytatjuk. Rögtön elmentem a vérvételre (pedig azt is utálom), csak Hozzád nem jutottam vissza. Húztam-halasztottam, elfoglalt voltam, úgy döntöttem, a tél végén, tavasz elején már biztosan elmegyek Hozzád. Nem sikerült.
A leleteim most is itt vannak nálam a tárcámban, csak éppen nincs kinek megmutatni. Elkéstem. Nem mehetek már úgy a Ferenc-barlangokba, Hogy ne Te jutnál eszembe. Mindig tudni fogom, hogy a IV-es kutatási helyünk volt a Te kedvenced, abban bíztál a legjobban. Néhány éve, amikor ott dolgoztunk, egy szombaton, amikor kivételesen nem ügyeltél a kórházban és nem is építkeztél, Te magad is ásót-csákányt ragadtál, és ott dolgoztál velünk. Most már csak a Fiad fog velünk dolgozni - remélem. Tudom, hogy Te is ezt szeretnéd. Őmellette már sok tucat napot lapátoltam én is. Én kezeltem a vésőgépet, amikor életében először mászott első emberként egy embernemlátta barlangterembe. Ő nagyon jóban van az én fiammal is, szeretnek együtt bontani.
Megvan hát a remény, hogy családjaink között nem szakad meg a kapcsolat. Szeretett feleséged, Alice abban az iskolában tanít, ahol a kisebbik fiam tanul. Talán jövőre ő lesz az angol tanára..És milyen kicsi ez az ország! Juli lányodat meg én tanítottam az egyetemen. Pista, a Magyar Karszt és Barlangkutató Társulat és minden magyar barlangkutató nevében búcsúzom most Tőled. Biztosíthatlak, hogy kivétel nélkül mindannyian nagyra becsültünk Téged. Nem ismerek egyetlen barlangászt sem, akinek rossz véleménye lett volna Rólad - mint ahogy nem is lehetett. Bár tudom, hogy Te nem hittél ebben, én bízom benne, hogy Te továbbra is vigyázol ránk. Isten Veled!
Leél-Őssy Szabolcs
Tisztelt Gyászolók!
Fájdalmas érzés ősz fejjel búcsúzni egy jóval fiatalabbtól, és még fájdalmasabb búcsút venni, ha az a szívünkhöz közel álló jó barát.
Több mint három évtizeddel ezelőtt, mint fiatal fiút ismertem meg Számadó Pistát, amikor jelentkezett a Meteor Természetbarátok Turista Egyesülete barlangászainak sorába. A szemem előtt, a kezem alatt vált az évek során tapasztalt barlangkutatóvá, majd a Barlangi Mentőszolgálat tagjává és diplomája megszerzése után a Szolgálat orvosává, majd orvoscsoportjának vezető főorvosává. Évek alatt kapcsolatunk a közös természetjárás és barlangkutatás mellett lassacskán őszinte barátsággá szövődött, annál is inkább, mert hosszas beszélgetéseink során kiderült, hogy a világ dolgairól nagyon sok tekintetben egyformán gondolkodunk.
Megtanultam becsülni Számadó Pista őszinte emberségét, segítőkészségét, sokoldalú orvosi szaktudását, roppant munkabírását és végtelen családszeretetét.
Az évek során egymással kapcsolatos szerepeink is megváltoztak. Kezdetben, három évtizeddel ezelőtt én kísértem figyelemmel és irányítottam is egy kicsit az ő lépéseit, az utóbbi évtizedben pedig nyugodt szívvel bíztam az ő kezére az életemet, egészségemet. És nem csalódtam benne. Nagy szaktudással, végtelen lelkiismeretességgel és szerető gondoskodással segített rajtam nyolc évvel ezelőtt. És pár hónapja ő állapította meg, hogy súlyos veszély fenyeget.
De megnyugtatott az a tudat, hogy ő gondoskodik rólam, és minden lehetőt megtesz értem. Azután váratlanul ő került válságos helyzetbe. Heteken át nemcsak betegágya mellett virrasztó családjának tagjai figyelték féltő aggodalommal szíve minden dobbanását, de lélekben sok-sok barátja, köztük én is, ott álltunk mögöttük a nap minden órájában, súlyos aggodalommal, de szívünk mélyén biztató javulást remélve. Aztán szétfoszlottak a remények. Bevégeztetett. Itt hagytál bennünket Pistám. De mégsem egészen. Ha Alicére nézek, úgy érzem, ott állsz mellette. Ha Julira vagy Pistire nézek, az ő szemükből Te tekintesz rám. Te bennük élsz tovább, és ha az ő kezüket megfogom, Te is mellettem állsz. Ezután ha velük találkozom, újból együtt leszek Veled is.
A mai búcsúzásom szavai tehát - amiket csak tolmács útján mondhatok el nemcsak magam és családom, de sok-sok természetjáró, barlangkutató és barlangi mentős barátod nevében is - nem végleges búcsút jelentenek. Te ezután is köztünk leszel és vigyázol lépéseinkre.
Hamvaid nyugodjanak békében, a lelkünkben tovább élsz drága barátom!
Dr. Dénes György