MKBT levél Leótól
 
Szomorú kötelességemnek eleget téve összefoglalom a tragikus eseményeket.

Régóta és körültekintően készültünk a spanyolországi expedíciónkra, aminek Windi az egyik húzóembere lett volna.

Az első három napban beszereltük a barlangot -545 méterig, -500-ig lehúztuk a telefonkábelt, -372-n bivakot létesítettünk, és vagy 40 zsáknyi cuccot lehordtunk, úgyhogy a meló fele megvolt. Zökkenőmentesen és remek csapatmunkával vettük az akadályokat, minden rendben haladt, és biztosnak látszott a siker.

Csütörtökön (2005. július 21.) egy ötfős csapattal a bivakban ébredtem, és vártuk a következő csapat érkezését. Ez a társaság a gyorsabb haladás érdekében szétszakadt, Kismoha és Windi jöttek elöl, Kagyóék másfél órányira lemaradtak mögöttük.

A baleset helyszíne a -372-es bivakterembe vezető 88 méteres akna, melynek a felső harmadában, átszerelés közben követhetett el Windi valami végzetes hibát.

A baleset este 7 órakor történt, a csapat egész napos pihenés után 3 órája tartrózkodott a barlangban, Windi egy könnyű beggel jött.

A kötélpálya és Windi slósza tökéletesen rendben volt, a stopját bezárva találtuk, a történések egészen pontos rekonstruálásához nincs elegendő információnk.

Annak ellenére, hogy a francia-technika biztonságosra van kifejlesztve, mindannyiunknak előfordult már a praxisában néhány eset, mikor rosszkor és rossz helyen lankadt el a figyelme, csúszott meg, vagy kapaszkodott meg az utolsó pillanatban. Az ilyesmi egyszerűen mindenkivel előfordul, csak az események nagyon fatális és végzetszerű együttállása szükséges ahhoz, hogy balesethez vezessen.

A hordágy kiszállítását a cangasi Guardia Civile hegyimentőalakulata és az expedíció tagjai végezték, mindkét csapat lenyűgöző emberi és szakmai teljesítményt nyújtott.

Nagyon kérek mindenkit, hogy a balesettel kapcsolatban ne kezdjen méltatlan találgatásokba, akinek kérdése merül fel, keressen meg, bármilyen információval, illetve a helyszínen készült dokumentációval állok rendelkezésére.

Köszönöm azok áldozatos munkáját, akik itthonról segítettek nekünk.

Winditől augusztus 18-án, csütörtök este 7-kor veszünk búcsút a Barlangkutató emlékkertben.

2005. Aug. 3.

Szabó Lénárd

Bizonyára már mindnyájan értesültetek a szomorú és tragikus eseményről, miszerint Windhoffer Gábor a spanyolországi Torca del Cerro-ban lezuhant és azon nyomban meghalt.

Aki nem ismerte annak elmondhatom, hogy egy 28 éves geofizikus srác volt, aki éppen az ősszel doktorált volna le az ELTE-n. Magas, vékony, mindig vidám ember, tele lelkesedéssel, és komoly ambíciókkal. Igazi világjáró, kalandor. Útlevele minden lapja tele pecséttel. Bejárta a világ egy nagy részét, 28 országot. A BEAC-ban lett barlangász, 5-6 éve. Az alapfokú után rengeteg barlangban járt, tapasztalt barlangásszá érve. Simán felvételt nyert a túravezetői tanfolyamra. Idén januárban megvolt az első ezrese a francia országi Jean Bernardban. Kitűnő társasági ember volt kellő humorérzékkel. Jó expedíciós társ, aki mindig átlátja helyét és szerepét a csapatban, megbízható húzóember. Nem volt kishitű ebben az eddigi legnagyobb magyar barlangász vállalkozásban sem, egészséges önbizalommal készült a sikerre.

A temetésen óriási tömeg búcsúztatta. Szülei, hugai akinek példaképe volt, rokonai, és a rengeteg barát, ismerős. Nagykereki, egy kis falu egészen közel az erdélyi határhoz, ahonnan egy ember elindult, hogy bejárja a világot és annak barlangjait is. Ott nőtt fel, abban a házban, aminek otthont adó óriási kertjében még egyszer összegyűltünk, hogy búcsút vegyünk tőle és a családtól. Arra kértek minket ne publikáljunk erről semmit, és hogy vigyázzunk magunkra, nagyon ezután. Ők figyelni fognak ránk. Megígértük. Tudták, abbahagyni nem lehet, és hogy ti is vigyázzatok magatokra amiatt fontos, hogy megfontoljatok pár, olyan dolgot, ami nem mindig látható. Az ő halála sem lehet hiába való. Mindenkinek más fontos dolgot jelent.

Nekem azt üzente nincs átlagos helyzet, minden pillanat veszélyes, vagy veszélyes lehet. Sohasem lehet kihagyni. Nagyobb nehézségek közepette talán jobban összpontosítunk, de ez nem elég. Volt, aki ezután döbbent rá milyen veszélyes is lehet ez az egész, ami addig csak egy vidám kalandnak tűnt, kemény és tiszta emberi küzdelmekkel. Igen, meg is lehet halni. Sőt ha nem te, akkor a barátod. Nem merünk erre gondolni, vagy már nem is jut eszünkbe. Persze, hiszen akkor nem mennék. Azért is mennyünk, de legyen mindez benne, a fejben. Kötelességemnek érzem, hogy a barlangász szakma felé pontosan feltárjam a tényeket, hogy legalább ilyen, vagy hasonló helyzet ne fordulhasson elő. Mégis mivel a pontos okot ténylegesen nem ismerjük, ezért csak találgatásokba bonyolódhatunk, ami túl messzire vezet. Legyen az ok ismeretlen, de mi magunk higgyünk valamiben, amit többé el nem vétünk.

Egész napos pihenés után készültünk a négy napos bivakos túrára, ahol elértük volna a barlang -1589 m-es mélypontját. Egy-egy zsákkal indultunk le mi ketten és velünk még hárman két-két zsákkal, délután négy órakor. Mi gyorsabban haladtunk és így előre mentünk. Beszélgetünk, nem voltunk fáradtak. Átlagos barlangászat az előzőnap megismert terepen. Jól érezzük magunkat. Kb. 2,5-3 óra alatt elértük a -372m-es bivak feletti 86 m-es aknát. Előtte Windy betette a tegnap, ott betárazott főzős-konzervét a bagébe - mosolyogva mondta - ez lesz a vacsora. Leadogattuk a bageket a következő szűk 9 m-es akna elejében (meanderen). Ő ment előre, mivel volt már ott, én még csak az előző aknában. Lenn a folyosóban visszacseréltük a sorrendet, mint addig is. Biztosítva voltunk egy kötélhídba. A folyosó alján keskenyrepedés van, ami már a nagyaknába vezet. A folyosó végén kissé kitágul a repedés, ott lehet lemenni. Az akna keskeny beszállása alatt kitágul az akna, ahol 5 m-el lejjebb megosztás vezet a falhoz, hogy kényelmesebb legyen az ereszkedés, ne kelljen a falaktól távol középen haladni. Pszichésen ez jobb. Mint ahogy az is, ha van sok átszerelés, és kerüljük a nagy hosszokat. A nagy aknákba, mint ide is vastagabb kötelet tettünk, 10,5 mm-est, nem 9mm-est.

Az indulás után folyamatosan ereszkedtem, átszereltem... Lent, Leót hallottam, amint énekelve köszönti jöttünket. Az alsó harmadban valami nagy surrogás riasztott meg. Kő !!! Gondoltam. Azonnal menedéket kerestem, semmi mással nem törődve. A kötélpályáról kétségbeesetten sietve, oldalra kapaszkodva egy kis párkány és felette enyhén áthajló fal adódott csupán. Hosszú időnek tűnt a felfokozott pillanatokban, amíg tovahaladt. Nem talált el. A félelem is elszállt. Megkönnyebbült hang alulról - Oké. - Én is megvagyok - mondtam. - Windy ?! (és te ?) Csend. - Windy !!? Semmi. Még tízszer: - Windy, Windy...

- Moha nekiabálj. A Windy volt.

Megfordult a világ. - Akkor vége. Megyek le. Egy elhúzás és egy nitt volt már csak alattam. Vége.

Megállapítottuk a halál beálltát. Légzés, keringés nincs. Több súlyos, tapintható csonttörés. A normális emberi élettel összeegyeztethetetlen testhelyzet. 2005 július 21, csütörtök, este 7 óra. Letakartuk.

Mi lehetett? A slósza rendben, az ereszkedőgépe zárva. Miért ? Talán a kötél szakadt el. Nem. A pálya tökéletes.

Szeretnék hálás köszönetet mondani mindazoknak, akik a nehéz napokban gondoltak ránk és segítettek megoldani a ránk háruló feladatokat !!!

Köszönöm a csaptársaim nevében is !!!

2005 augusztus 4.

Nyerges Attila

Még egy pár szó, gondolat...

A Torca del Cerro-ba indított túra egy alaposan átgondolt és gondosan előkészített expedíció volt. Az -1589 m-es mélységű végponti szifon elérésére reális esély volt.

Minden felszerelés adott volt: 2500 m kötél (80 %-a tök új, vágható 9 mm-es, + 200m tartalék), 300 karabiner, hozzá nittfülek, 70 heveder, 50 bag, 200 alapcsavar, 50 lépőcsavar, 50 önfúró nitt, 2 motoros fúró, 2 pattintó szett, 500 patron. Emellett a bivakos felszerelések, függőágyak. 2,5 km telefondrót a táborból a barlangba le. A felszínen közös kaja a spanyolok kutatótábora által biztosított hatalmas vihar-biztos konyhasátor. Mindezt a túra előtt helikopterrel szállították fel (1100 kg, csak a mi cuccunk - külön egy hónappal előbb ki kellett vinni egy kisbusszal), amihez mi még hozzá gyalog - 7 órás menetben vittük fel a maradékot, ami fejenként további 30-40 kg volt (17 x 35 = 595 kg;  ~ 600kg). A túra költségei is ehhez mérhetőek voltak: kb. 2,5-3 millió Ft, amit a nagyrészt mi önerőből és a résztvevő 9 barlangász csoport teremtettünk elő (néhány szponzorunk: Gránit- BEAL, Red Bull: 400m kötél + Red Bull, Tengerszem: 200 m kötél, Császár Csaba: 30 önfúró nitt, Yorky: kocsi). Továbbá érvényes engedélyek, biztosítások. Hónapokon át, tartó levelezés.

A társaság jól felkészült (2005 január: Jean Bernard túra), tapasztalt (2000-ben Picos túra: az Torca Uriello-ba -1017m-ig), egymásért minden áldozatot vállaló csapattá érett. Az első 3 napban beszereltük a barlang első harmadát, úgy hogy minden felszerelés lekerült a barlangba, az utolsó szögig (48 zsáknyi) és a táborból, ami 1,5 óra gyalog, jártunk le oda-vissza, a felszínen alvással. Ezután következett volna a végső szakasz, ahol 4 napos bivakkal értük volna el a végpontot és vissza, ami egyben nekünk magyaroknak mélységi rekord lett volna, mellékesen. A nagy élmények, a barlang várva-várt egyre kalandosabb és szebb, változatos részeinek bejárásával. Had említsem a -700 m-től lefelé menő lépcsőzetes járat vízeséseit, a 130 m-es El Sotano akna óriás termét az -1300-as bivaknál, vagy a Márvány-folyó patakos Fő-ágát, ami elvezet végponti 70-es aknához a szifonhoz. A barlang -500-ig is meglepően tágas volt, pár kisebb átbújóval, kitágított meanderrel, és ezután jött volna az, ami miatt tényleg odamentünk. Nekünk állt a zászló.

A mentésről

A baleset után megkérdezték a spanyolok, hogy folytatjuk-e a bejárást. Természetesen nem. Minden erőnket a mentésre összpontosítottuk. A riasztás után a mentést a helyi un. Guardia Civil asturias-i hegyi-mentő szolgálata vette kézbe (katonai hierarchiájú szervezet, aki a hegyi mentés mellett ténylegesen nem rendőri feladatokkal, de a civil lakosság életvédelmével foglalkozó egység, pl. ETA elhárítás...) Órákon belül helikopterrel felvonultak a táborba. Felszereléseket és embereket szállítva oda még az este-éjjel folyamán. Egy helikopter (Guardia Civil és a helyi tűzoltóság gépei) 150-200 kg-t szállított a 15 perces út során Cangas de Onis-ból. Két menet után valahol máshol tankolnia kellett, ami egy jó órába telt. Egy napig nem történt a barlangban semmi, csak a felszínen szervezkedtek, jöttek-mentek a helikopterek, de tudták nincs miért sietni.

A baleset után azonnal, még az éjjel lejött a táborból két vendéglátónk (Ignatió, aki orvos és Alvaro), akik igazolták a balesetet és odalenn megbeszéltük a további teendőket. Mi természetesen mindenben felajánlottuk a segítségünket (ember, felszerelés), amit ők elfogadtak és a felszerelésünkre számítottak is. Mint kiderült a Guardia Civil-nek a barlangi mentésben nincs nagy tapasztalata, de ezt a fegyelmezett katonai hozzáállás és a magashegyi tapasztalatok elfedték. Egységes felszerelésük volt. Volt köztük néhány igazi barlangász, aki vezették a dolgokat. Prioritásukban elsőként az ember, utána felszerelés volt. Ki kellett jönnünk a barlangból mielőtt ők megkezdték a mentést. Nekünk viszont pihenni kellett a kimenet előtt.

Mindenki aludt -370m-en váltott bivakban, ama 86 m-es akna alatt-mellett. Még az éjjel -550-ről kiszereltünk 10 zsákot + a telefont. Letargikus hangulatban. Délben indult fel 5 fő felszereléseket elhelyezve az aknákhoz a húzásokra porciózva. Mi pár óra alvás után, este indultunk. Utána a nagyakna tetején a legkritikusabb szűkület 4 méteréből 3 m-t átpattintottunk, mire leért az első két mentős. Ők a felszínen gyorsan elsajátították a robbantás barlangi fortélyait. Átadtuk a terepet. Mi kimentünk a bivakos zsákunkkal. Hallottuk az óriási robbantásokat. A bejárat alatt is folyt a tágítás, mindkét helyen a mi fúrónkkal.

Pirkadatra értünk ki. 8-an mentek le akkor. Utána kettőnket levittek a kaszárnyájukba helikopterral, jegyzőkönyvezni az esetet. Nappal aludtunk egy keveset. Elkezdődött a hordágy felhozatala. A nagyaknán hamar felért, azonban a szűk részen, 4 órán át, hozták keresztül. Lassan haladtak. Az emberek a barlang fáradtak voltak. Az kérték mi is, szálljunk be. A felső harmadban állapodtunk meg, azaz -150 m-től felfelé, de az utolsó aknán ők akarták kihúzni, ez csak természetes. Összeszedtük a szükséges felszerelést (mentőcsigák, nittek, fúró, kötelek, hevederek), és mentőcsapattá szerveződtünk.

Éjjel indultunk le. 1,5-2 óra alatt beépítettük a húzópályákat, utána órákat vártunk, félálomban dülöngélve. Közben megérkeztek a spanyolok, nagyon kimerülve -vizet, cigit, karbidot, kaját kértek.

Átvettük a hordágyat és zökkenőmentesen, de nagyon óvatosan, lassan vittük azt. Omladékos kis aknákkal tagolt szakasz volt. Komoly lelki és fizikai próba volt. A feladat azonban magunkhoz térített. Mindenki kivette a részét, a lányok is. A spanyol vezetőnk miután látta felkészültségünket nem szólt bele a menetbe. Utána elismerően szólt minderről.

Reggel értünk ki. Mindenki, ahol leült ott aludt el a tűző napon. Pár óra után még segítettünk kiemelni a hordágyat a felszínre. 3 napig tartott a mentés, legalább 60-70 embert mozgósítva. A hegy peremén a sziklagerincről hamarosan elvitte Windyt a helikopter, alattunk a felhőtengerben eltűnve. Megrendítő pillanat volt.

Másnap már csak mi maradtunk. A bejáratnál egy csokor rózsa volt, amit Windy apukája és húga küldtek fel, Amerikából odaérkezve. Kövekből mi is raktunk oda egy kis halmot emlékül. A barlangban is, a 86 m-es akna alatt, amire a sisakját tettük.

Le kellett menni, kiszerelni és nem maradhatott a barlangban még karbidmész sem. A spanyolok maradék cuccait is összeszedtük. Mindenki min. 2 zsákot hozott fel. Kora délután mentünk le és reggelre ért ki a csapat vége. A táborban ismét, mint az eszkimók egymás mellett elterülve aludtunk a fűbe, délután volt mire magunkhoz tértünk.

Azt ígérték műsoron kívül, leviszik helikopterrel a felszereléseinket. A rossz idő és a viharos szél mindezt nem tette lehetővé. 1400 m-el lejjebb volt a falu. Irdatlan súlyokat cipelve két napig tartott lehurcolkodni. Alaposan kimerültünk, ami nem volt baj, csak sajnos nem így terveztük. Siker esetén bizonyára másként emlékeznénk erre a túrára.

Összességében a rendkívüli nehézségek és feladat mellett a társaság kemény munkával és szoros együttműködésben önzetlenül vett rész a mentőakcióban. Minderről és a spanyolok (Ignatio, Alvaro, Guardia Civil) szintén példaértékű hozzáállásáról kívántam itt megemlékezni, akik a barlangi mentés költségeiről csak annyit mondtak: Grátisz !

Feltétlenül meg kell említenem még Szilágyi Nórit, barátját Vilit és szüleit akik a hegyen és lenn a faluban intézték önzetlenül ügyeinket a kritikus napokban, valamint az itthoniakat: -Windy családja, Tesóm (Moha), Kucsera Marci, Kutya, Czitán Gabi, Németh Tamás, a BEAC, a BMSZ, Adamkó Péter és sokan mások (bocs ha véletlen kimaradtál volna !) - akik szintén rengeteget segítettek.

Hálásan Köszönjük !!!

2005 augusztus 10. 

Nyerges Attila

Dr. Leél-Őssy Szabolcsnak a temetésen elhangzott búcsúztatója

Kedves Gábor!

Öt vagy hat évvel ezelőtt szeptemberben egy mosolygós, magas, vékony geofizikus hallgató keresett meg az irodámban. Elmondta, hogy érdekli a barlangászat, és szeretné felvenni a Szpeleológia c. kollégiumot.

Te voltál az, Gábor. Minden terepi órára, minden barlanglátogatásra eljöttél, és én egy intelligens, szimpatikus, megbízható gyereket ismertem meg Benned, aki a többségtől eltérően az elméleti tananyag elsajátításában is jeleskedett.

A barlangok és egyáltalán az élettelen természet iránti érdeklődésed csakhamar túllépte az egyetemi órák kereteit. Ha tehetted, és nem voltál pl. ösztöndíjjal külföldön, mindig eljöttél velünk a téli hegymászó túránkra is. Akkor jöttem rá, hogy milyen komoly, nyugodt gyerek vagy, akire mindig lehet számítani. Sztoikus nyugalommal fogadtad pl., amikor a Jezer-Papusa-hegységből hazafelé jövet a brassói vasútállomáson ellopták az útleveledet.

Más évben kitartó türelemmel tapostad a havat a többieknek Bulgáriában, a Pirinben, majdnem 3000 m magasan, ami bizonyította fizikai felkészültségedet, állóképességedet.

2001-ben beléptél a BEAC-ba, abba a barlangkutató csoportba, amelyik hazánkban talán a legmagasabb szinten műveli a sportbarlangászatot. Tagja lettél annak a csoportnak, amelyikben a legmagasabb szinten alkalmazzák a kötéltechnikát. Később tagja lettél a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulatnak is.

2002-ben már elkísérted csoportodat a Király-erdőbe, ahol bejártad a Kárpát-medence leghosszabb természetes üregrendszerét, a Szelek-barlangját. 2003-ban részt vettél Horvátországban, a Velebit-hegységben a Mamet-túrán, amikor is az 50 m átmérőjű, 200 m mély aknabarlangba jutottatok le. Villámgyors fejlődésed eredményeképpen idén januárban már eljutottál Franciaországba, a Jean Bernard-barlang több mint 1000 méteres mélységébe. Akik Veled túráztak, mind azt mondták: kiváló, felkészült túratárs voltál.

Idén már jártál Csehországban a Morva-karszt barlangjaiban, és nagy lelkesedéssel készültél a spanyol expedícióra, amely egyúttal a magyar barlangászok eddigi legnagyobb ilyen jellegű vállalkozása volt. Egyéb okokból azonban szinte az utolsó percig kétséges volt, el tudsz-e menni társaiddal. Családod féltett Téged, mintha megsejtettek volna valamit, de egyúttal - joggal - büszkék is voltak Rád.

A túrázáson kívül sokat dolgoztál is a barlangokban: részt vettél pl. a Szabadság-barlang térképezésében és az István-lápai-barlang felmérésében. A Bea-ág technikás kürtőjében még mindig a Te nitteléseiden lógnak a kötelek.

Eközben nem hanyagoltad el a szakmát sem. Évfolyamod egyik legjobbjaként fejezted be az egyetemet, és kaptál lehetőséget a doktori iskolában való részvételre. Remekül végezted kutatásaidat a kőzetfeszültségek mérése és modellezése terén, és lényegében elkészültél disszertációddal. Idén ősszel talán már meg is védted volna.

Az évek múltak, és Neked magánéleted is éppen megállapodni látszott. Megtaláltad jövendő társadat, és akkor jött egy pontosan soha nem rekonstruálható, de nyilván apró kis hiba, esetleg egy kis feledékenység, és mindennek vége lett.

Baleseted óta voltam az Illés-együttes koncertjének főpróbáján. Ott is Rád gondoltam, amikor Szörényi Levente azt énekelte: "Soha már nem látja a felkelő nap fényét, soha többé nem tölti be szerelem a szívét."

Háromgyerekes családapaként át tudom érezni ennek a helyzetnek a borzalmas tragikumát.

Egy évszázaddal ezelőtt, amikor nagyobb volt a halandóság, és egészséges fiatalembereket is elvihetett egy sima tüdőgyulladás, egy ilyen rettenetes szerencsétlenségbe is könnyebben belenyugodtak az emberek, a család. "Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!" - mondták.

Ma már nem vagyunk ilyen elfogadóak. Ki-ki a maga Istenével perlekedik, hogy miért pont most, miért pont Ő, miért, miért...?

A Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat elnökeként, volt tanárodként, túratársadként és talán barátodként, de az egész magyar barlangász és földtudós társadalom nevében búcsúzom most Tőled, a kiváló barlangásztól és fiatal, sokra hivatott tudományos kutatótól.

Őszintén mondom, hogy emléked szívünkben megőrizzük. Én biztosan.

Nyugodj békében, Windy!