|
Én, a Baradla csoport
legrégebbi barlangásza kaptam azt a tisztet, hogy
a csoport nevében elbúcsúzzak Leventétől. Ebben
a műfajban nincs gyakorlatom és kérlek Benneteket,
nézzétek el, ha nem tudok egy szokványos beszédet
mondani.
Egy hagyományos
beszéd már csak azért sem lenne ideillő, mert a
barlangászatban - mint arról a dalaink is szólnak
- a halál legfeljebb egy félreértés, ami bármikor
megeshet. Levente maga sem szeretne egy sablonos
gyászbeszédet, hiszen Ő, aki annyiszor s oly leírhatatlan
körülmények között találkozott a halállal, egészen
másképpen viszonyult hozzá, mint a többi, közönséges
ember s tudjuk, Ő maga sem félte a halált. Talán
igaz, talán csak szóbeszéd, nemrégiben mondta, hogy
inkább a hegy győzze le, mint egy betegség. Most
ennek a jelentését mégis másképpen érezzünk, mint
amikor egy vállrándítással intézzük el a veszélyt.
A lelke mélyén most mindenki lázad s úgy érzi, borzasztó
igazságtalanság történt, valaki felrúgta a játékszabályokat
s szeretnénk visszaforgatni az időt, hátha segíteni
tudnánk.
Kiváló és különleges
embert ismertünk meg a személyében. Nem tudni, hol
húzta meg a határvonalat a magánélete, a munkája
és a barlangászat vagy a hegymászás között, de úgy
tűnik, ezek a tevékenységek nála egyetlen, szétválaszthatatlan
egésszé ötvöződtek, egyik a másikra épült s mindezt
olyan hőfokon, olyan intenzitással élte meg, amire
az emberek közül csak nagyon kevesen képesek. Rég
volt már az a nap, amikor először jött a csapathoz,
talán már senki sem emlékszik, mikor, s rövidesen
annyira közel került a csoporthoz, mintha az idők
kezdete óta velünk kutatott volna. Rengeteget dolgozott
velünk, mégis, alig töltött velünk időt: hajnalban
érkezett, az éjszakai munkából, ledolgozta a műszakot,
vagy akár kettőt, majd este útra kelt, hogy visszaérjen
a kórházba, ahol ügyeletes volt.
Amikor más elvégzettnek
hitte a dolgát Ő még további feladatokat keresett,
ahol hasznossá teheti magát. Amikor túl voltunk
a műszakon, akkor gyógyított. Az afrikai beszámolójából
pedig tudjuk, hogy amikor éppen nem gyógyított,
akkor tanított. Nem hagyta elfecsérlődni az időt,
egy kevéssel mindig többet adott, mint amennyi várható
volt. A fáradhatatlansága, munkabírása jóval az
átlag fölé emelte, de úgy vélem, nem ez volt, amivel
igazán kitűnt ebből az amúgy sem szokványos csapatból.
Az én szememben a tisztesség, amivel a munkáját
végezte s a tisztelet, amit másokkal szemben tanúsított
tette különlegessé. Soha nem kért előjogokat, pedig
megtehette volna és soha nem akart másokat vezetni,
pedig alkalmas lett volna rá. A mai világban a segítőkészség
és a szerénység ilyen ötvözete ritka, sőt: különös.
Az elmúlt csaknem
negyven évben sokszor kérdezték meg tőlem, mi a
jó a barlangászatban, miért vállalkoznak emberek
ilyesmire? Olyan válaszokat várnak, mint a "kalandért"
a "veszélyért", a "természeti szépségekért",
vagy ahogyan az egyszerűbb lelkek fogalmaznak mostanság:
a "kihívásokért". Szó se róla: van a barlangászatban
romantika, vannak látványcsodák, különleges atmoszféra,
és nagyritkán felfedezés izgalma de ezek fénye,
öröme a hónapok, évek során bizony megkopik s marad
a vizes gönc, a fájó izület. Meglepődnek hát, amikor
elmondom, hogy az ember azért csinálja ezt, mert
a feladat mellett ott van a csapat. Mert a munka
mellett az a dolgunk, hogy figyeljünk a körülöttünk
lévő emberekre, vigyázzunk rájuk s tudjuk, ők is
ugyanígy vigyáznak ránk. És amikor egy olyan ember
van mellettünk, mint Levente, akkor mindenki tudja,
hogy nem lehet akkora veszély, akkora baj, hogy
Ő ne tartana ki mellette a végsőkig. Ez az érzés,
ami összefogja a csapatot, ez az, amiért érdemes
vállalni a kínlódást és a veszélyt.
Elveszítettük a
csapat egyik legkiválóbb tagját. Hogy mit jelentett
a csoportnak? Azt hiszem, ezt egyik társunk fogalmazta
meg a legpontosabban, jobban magam sem tudom, ezért
Őt idézem: "sokkal szegényebb lennék, ha nem
találkozunk".
Amikor valaki a
csoport tagjává válik feladata, hogy méltó legyen
a csoporthoz. Levente nemcsak megütötte, de nem
kevéssel meg is emelte a mércét. Mi, akik itt maradtunk
feladatul kaptunk, hogy méltóvá váljunk hozzá.
Sokszor emlegetett,
talán elcsépelt, de igaz mondás, hogy "az ember
addig él, amíg emlékeznek rá". Amikor fel fogjuk
rakni Levente tábláját a csoport emlékhelyére, végérvényesen
részévé válik a csoportnak s emléke is addig él,
amíg a csoport emléke fennmarad. Ha ember nem háborgatja
a helyet, akkor a csoport - így Levente emléke is
-sokáig, a csoport létén túl is élni fog.
Gyurica
|