Én, a Baradla csoport legrégebbi barlangásza kaptam azt a tisztet, hogy a csoport nevében elbúcsúzzak Leventétől. Ebben a műfajban nincs gyakorlatom és kérlek Benneteket, nézzétek el, ha nem tudok egy szokványos beszédet mondani.

Egy hagyományos beszéd már csak azért sem lenne ideillő, mert a barlangászatban - mint arról a dalaink is szólnak - a halál legfeljebb egy félreértés, ami bármikor megeshet. Levente maga sem szeretne egy sablonos gyászbeszédet, hiszen Ő, aki annyiszor s oly leírhatatlan körülmények között találkozott a halállal, egészen másképpen viszonyult hozzá, mint a többi, közönséges ember s tudjuk, Ő maga sem félte a halált. Talán igaz, talán csak szóbeszéd, nemrégiben mondta, hogy inkább a hegy győzze le, mint egy betegség. Most ennek a jelentését mégis másképpen érezzünk, mint amikor egy vállrándítással intézzük el a veszélyt. A lelke mélyén most mindenki lázad s úgy érzi, borzasztó igazságtalanság történt, valaki felrúgta a játékszabályokat s szeretnénk visszaforgatni az időt, hátha segíteni tudnánk.

Kiváló és különleges embert ismertünk meg a személyében. Nem tudni, hol húzta meg a határvonalat a magánélete, a munkája és a barlangászat vagy a hegymászás között, de úgy tűnik, ezek a tevékenységek nála egyetlen, szétválaszthatatlan egésszé ötvöződtek, egyik a másikra épült s mindezt olyan hőfokon, olyan intenzitással élte meg, amire az emberek közül csak nagyon kevesen képesek. Rég volt már az a nap, amikor először jött a csapathoz, talán már senki sem emlékszik, mikor, s rövidesen annyira közel került a csoporthoz, mintha az idők kezdete óta velünk kutatott volna. Rengeteget dolgozott velünk, mégis, alig töltött velünk időt: hajnalban érkezett, az éjszakai munkából, ledolgozta a műszakot, vagy akár kettőt, majd este útra kelt, hogy visszaérjen a kórházba, ahol ügyeletes volt.

Amikor más elvégzettnek hitte a dolgát Ő még további feladatokat keresett, ahol hasznossá teheti magát. Amikor túl voltunk a műszakon, akkor gyógyított. Az afrikai beszámolójából pedig tudjuk, hogy amikor éppen nem gyógyított, akkor tanított. Nem hagyta elfecsérlődni az időt, egy kevéssel mindig többet adott, mint amennyi várható volt. A fáradhatatlansága, munkabírása jóval az átlag fölé emelte, de úgy vélem, nem ez volt, amivel igazán kitűnt ebből az amúgy sem szokványos csapatból. Az én szememben a tisztesség, amivel a munkáját végezte s a tisztelet, amit másokkal szemben tanúsított tette különlegessé. Soha nem kért előjogokat, pedig megtehette volna és soha nem akart másokat vezetni, pedig alkalmas lett volna rá. A mai világban a segítőkészség és a szerénység ilyen ötvözete ritka, sőt: különös.

Az elmúlt csaknem negyven évben sokszor kérdezték meg tőlem, mi a jó a barlangászatban, miért vállalkoznak emberek ilyesmire? Olyan válaszokat várnak, mint a "kalandért" a "veszélyért", a "természeti szépségekért", vagy ahogyan az egyszerűbb lelkek fogalmaznak mostanság: a "kihívásokért". Szó se róla: van a barlangászatban romantika, vannak látványcsodák, különleges atmoszféra, és nagyritkán felfedezés izgalma de ezek fénye, öröme a hónapok, évek során bizony megkopik s marad a vizes gönc, a fájó izület. Meglepődnek hát, amikor elmondom, hogy az ember azért csinálja ezt, mert a feladat mellett ott van a csapat. Mert a munka mellett az a dolgunk, hogy figyeljünk a körülöttünk lévő emberekre, vigyázzunk rájuk s tudjuk, ők is ugyanígy vigyáznak ránk. És amikor egy olyan ember van mellettünk, mint Levente, akkor mindenki tudja, hogy nem lehet akkora veszély, akkora baj, hogy Ő ne tartana ki mellette a végsőkig. Ez az érzés, ami összefogja a csapatot, ez az, amiért érdemes vállalni a kínlódást és a veszélyt.

Elveszítettük a csapat egyik legkiválóbb tagját. Hogy mit jelentett a csoportnak? Azt hiszem, ezt egyik társunk fogalmazta meg a legpontosabban, jobban magam sem tudom, ezért Őt idézem: "sokkal szegényebb lennék, ha nem találkozunk".

Amikor valaki a csoport tagjává válik feladata, hogy méltó legyen a csoporthoz. Levente nemcsak megütötte, de nem kevéssel meg is emelte a mércét. Mi, akik itt maradtunk feladatul kaptunk, hogy méltóvá váljunk hozzá.

Sokszor emlegetett, talán elcsépelt, de igaz mondás, hogy "az ember addig él, amíg emlékeznek rá". Amikor fel fogjuk rakni Levente tábláját a csoport emlékhelyére, végérvényesen részévé válik a csoportnak s emléke is addig él, amíg a csoport emléke fennmarad. Ha ember nem háborgatja a helyet, akkor a csoport - így Levente emléke is -sokáig, a csoport létén túl is élni fog.

Gyurica