Egy évforduló alkalmával remélem megengedhető néhány szubjektív, személyes hangú gondolat. Első néhány barlangtúrám alkalmával fokozatosan fedeztem fel a barlang veszélyeit, ahogy gondolom más is. A sötétség kezdetben nem tűnik fel, de ha valamiért világítás nélkül maradsz, az bénító élmény. Aztán el lehet tévedni, hol jobban, hol kevésbé, előbb-utóbb ez törvényszerűen sötétséggel és hideggel párosul. Be is szorul az ember időnként, le is lehet esni, kicsit, nagyot, nagyon-nagyot, szinte minden barlangban van hova. Mindezekkel találkozva, gyakran megfordult a fejemben, hogy vajon mi lesz, ha itt nagyobb bajba kerülök, ha a társak már nem tudnak segíteni? Hogy jutok ki, mondjuk törött gerinccel azon az útvonalon, amin befelé jöttem? Azután hallgatni kezdtem a történeteket egy barlangi mentőszolgálatról, amely állítólag minden helyzetben segíteni tud. Legendáknak tűntek, de akkor kezdtem el arról álmodozni, hogy egyszer közéjük tartozhatok. Nem tudom, hogy mást is ilyen élmények vonzanak-e, de létszámhiánnyal nem küzd a csoport. Mellesleg könnyű dolgom volt, "csalással", orvosként kerültem közéjük, nem kellett a legjobbak közé tartoznom. A munkát látva, azt gondolom, tényleg a legjobbak, a legendák nem voltak alaptalanok. Nem briliáns egyéni bravúrokra kell gondolnunk, hanem szigorú, fegyelmezett csapatjátékra és elhivatottságra, hogy a nap 24 órájában bármikor a magánélet félretolható legyen. Ismerőseim gyakran mosolyognak rajta, hogy miért vagyok nyugtalan, ha fél órája kimerült a személyhívómban az elem. Akinek már remegett meg a térde kitett barlangi mászás közben, az talán jobban megérti. Idén 40 éves a Magyar Barlangi Mentőszolgálat. Isten éltesse, mindannyiunk érdekében.
Dr. Temesvári Péter
