-Járt már korábban is hasonló küldetésben?

-Igen, 1999-ben a törökországi izmiti földrengés után is benne voltam a magyar állam által kiküldött mentőcsoportban. Akkor a feladatunk a túlélők keresése és a balesetet szenvedettek ellátása volt. A Magyar Barlangi Mentőszolgálat orvosaként hívtak, előnyt jelentett az angol nyelv ismerete, a barlangi mentőknél a nehéz munkákban szerzett tapasztalat, és az, hogy mentőorvos vagyok, mert mi a sürgősségi ellátásban vagyunk járatosak.

-Minek alapján dönti el, hogy hova jelentkezik? -Azt szoktam mérlegelni, lenne-e a munkámnak értelme. Magamtól nem szoktam tolakodni, és ha felesleges felhajtásnak érzem a kiutazást, akkor nem vállalom. Úgy gondolom, mindig az adott állam kérése alapján kell indulni és nem magunktól. Srí Lankára december 28-án este indultunk és 29-én érkeztünk a Malév menetrend szerinti járatával. Visszafelé a bangkoki járat tett értünk kitérőt. A csoportban tízen voltunk, hozzánk csatlakozott a Baptista Szeretetszolgálat orvosa és ápolója.

		Az érdemi munka lassan indult, Rohan Narrayakkara, Magyarország tiszteletbeli konzulja segítségével vettük fel a helyi hatóságokkal a kapcsolatot, majd az ő utasításaik alapján utaztunk tovább Srí Lanka negyedik legnagyobb városába, Galléba, amely az egyik leginkább katasztrófa sújtotta területnek számít. A tragédia után pár nappal feladatunk a környékbeli menekülttáborok bejárása, a védőoltások beadása és a sérültek, betegek ellátása volt. A menekülttáborokat a buddhista templomokban és közösségi épületeikben rendezték be. Némelyiknek csak teteje van, oldala nincs, de ez nem is szükséges a trópusi éghajlaton. Egy helyi orvosnő és egy orvostanhallgató volt a tolmácsunk, bár az emberek többsége jól beszél angolul, tekintettel Ceylon angol gyarmati múltjára.

-Milyen lelkiállapotban voltak az emberek a katasztrófa után?

-Felülemelkedtek a gyászukon és szomorúságukon, békések, barátságosak és tettre készek voltak. Senki sem panaszkodott, nem mesélte el az egyéni tragédiáját, megmutatta a sebét, és leginkább arra vágyott, hogy valaki foglalkozzon vele. Mivel a súlyos sérülteket már kórházba szállították, mi kisebb sérülésekkel, szokásos gyermekbetegségekkel, belgyógyászati betegségek következményeivel találkoztunk, jórészt a szökőár miatt megroppant általános orvosi ellátást kellett pótolnunk, nem a sürgősségit, és elsősorban támaszt kellett nyújtanunk. A humanitárius orvosi segítségnyújtásnak ez is a feladata. Négy nap alatt ezerötszáz beteget láttunk el, négyezer védőoltást adtunk be tífusz ellen. A tífusz és a kolera a vízzel terjed, és néhány héttel, hónappal a tragédia után szokott kitörni - ennek megelőzésében próbáltunk segíteni.

Másfél éve turistaként jártam Srí Lankán, akkor a dús vegetáció és a gyönyörű műemlékek ragadtak meg. Nagy részük ma is megvan, csak a tengerpart pusztult el. A házak egy része ellenállt a víznek, a rosszabb állapotú, szegényebb otthonokat vitte el a víz. Nem messze attól, ahol mi voltunk elszállásolva, egy teljes vonatot is elsodort az ár. A helyiek elmesélése alapján úgy, hogy a vonatvezető, észlelve a furcsa zajt, megállította a szerelvényt, a vonat várakozott. Később kocsijai az erdőbe bedobálva hevertek szanaszét. Másfél ezren vesztek oda. Galléban az utcákon hajók fekszenek, több száz méterre a parttól. Ennek ellenére az emberek négy-öt nap múlva elkezdtek dolgozni, egymást segítették, vigasztalták, megrázkódtatás utáni stresszállapotot nem érzékeltünk rajtuk.

Sokat segíthetett nekik ebben a buddhista vallás is, amelynek a halálfelfogása más, mint a miénk, hisz a lélekvándorlásban, az életet átmeneti állapotnak, a halált nem minden végének tekinti. A közösség összetartó ereje és az, hogy a templomokból alakultak a menekülttáborok, lelkileg sokat segített.

- Milyen állapotban hagyták ott Gallét és környékét?

- Tizenkét nap volt a küldetésünk, ebből két-két nap az utazás. A helyi utak túlterheltek voltak, jó példa erre, hogy a 110 kilométeres Colombo-Galle-távolságot 8 óra alatt tettük meg. Több tonna súlyú, fél szobányi egészségügyi felszerelést vittünk magunkkal, ennek helyszínre szállítása is a feladatunk volt, valamint az üres ládák hazaszállítása, amiben antibiotikum, fájdalom- és lázcsillapító, kötszer, oltóanyag volt. Jó érzés volt, hogy az utolsó napon már keresnünk kellett az ellátandókat, addigra szinte mindenkit végigjártunk. A csapat polgári védelmi tisztjének feladata volt a logisztika és a szervezés. Sok segítséget kaptunk Narrayakkara úrtól és a delhi magyar nagykövetség konzuljától, Somogyi Annamáriától.

- Mi hajtja? Kalandvágy, izgalom, segíteni akarás?

- Szeretem az izgalmas dolgokat. Barlangászom, búvárkodom, síelek. Ezért hagytam ott a kórházat is, és lettem mentőorvos. De van bennem egy nagy adag segítési kényszer is. A pályaválasztásom, hogy orvos lettem, biztosan összefügg ezzel. Nagy örömet szerez, ha segíthetek, akármilyen kicsi vagy nagy erőfeszítést is jelent. Nem az elismerésért teszem, magamat érzem tőle jól.

Zsoldos Szilvia

Budai Polgár Onine - 2006. február 3.