| |
|
|
|
Gortani 2006.
Három magyar barlangászt lavina sodort el február végén Észak-Olaszországban. Egy férfi és egy nő - egy pár - életét vesztette, társuk több órás küzdelemben két kezével ásta ki magát a hó alól. A fiatalok a hazai élvonal által másfél évtizede kutatott Gortani barlangból jöttek, amelyet nemsokára Dél-Európa leghosszabb feltárt barlangrendszereként jegyezhetnek.
Az olasz-szlovén határvidéken, Tarvisiótól nem messze, a Júliai-Alpok nyugati peremén található Michele Gortani barlangot 1994 óta kutatják magyar barlangászok. A Sella Nevea sí centrumtól gyalog elérhető 1600, illetve 2000 méter magasan fekvő bejáratokon tíz-húszfős expedíciók évente több alkalommal nyomulnak be ormótlan zsákjaikkal. A plusz két fokos barlangban fejre szerelt lámpák fényénél ismeretlen járatok nyomában járnak, hogy egy héttel később kezükben pókhálószerű rajzzal, fülig érő szájjal térjenek meg a sötétségből. A magyar Gortani team a hegytömböt behálózó barlangrendszer feltárására szövetkezett kvázi nemzeti válogatott, a honi barlang-kutatás új generációjának húzóembereiből verbuválódott laza társulás, ahol a szükséges felszerelést is különböző csoportok adják össze. A 930 méter mélyre nyúló barlangot 1967-ben az olaszok tárták fel, akik még IFA platónyi kötélhágcsó alatt roskadozva mintegy húsz kilométeren át küzdötték magukat előre. A gigászi függőleges aknákból és vízszintes járatokból álló Gortani a kötélmászó technikák fejlődésével is roppant erőfeszítéseket kívánt az új pioníroktól. Egy négy négyzetkilométeres terület alatt húzódó további húsz kilométeres járatrendszer felgöngyölítése a mieinknek mintegy tizenöt évbe tellett. Az évek során a térkép egyre terebélyesebb, szerteágazóbb lett, és összeállt a kép. Feltárultak a formakincset létrehozó folyamatok nyomai, megvilágosodtak a morfológiai összefüggések. És még hol a vége? |
|
|
| |
A hegyoldal sajátosságai, az aknák alakja, felosztása továbbra is azt súgják, hogy lesz még hova bebújni, ereszkedni. Ha a közeli másik barlangrendszerbe vezető átjáró megadja magát, a magyarok jóvoltából a Gortani 50 kilométeres járatrendszerével Dél-Európa leghosszabb barlangjaként masírozhat be a szakirodalomba. |
|
| |
|
|
|
|
Idén februárban a szokottnál valamivel kevesebben jöttek a Gortani-ba, és nem is egyszerre. Pestről három csapat, tizenhárom ember indult el két hullámban. Az elsőben találjuk Attilát, aki közel másfél évtizedes tapasztalattal a háta mögött már a Magyar Barlangi Mentőszolgálat tagja, hegymászóként is tapasztalt sportember. Barátnőjét, a páratlanul lelkes, első tanfolyamát hat éve elvégző Annát is a barlangoknak köszönheti. Közös barátjukkal, Szilárddal, illetve Dénessel négyesben csütörtök este indulnak otthonról. Ők nem kutatni, hanem túrázni jönnek, és vasárnap már ki kell jönniük. Ennyi szabadságuk van, és idén még el akarnak menni több más barlangba is. Pesten, a parkolóban egy sílécet és információkat kapnak az utánuk indulóktól, szóba kerül a lavinaveszélyes nyári sátorhely, a Tábor-rét is. A Gortani valójában nyáron kiszámíthatatlanul veszélyes. A karsztos, porózus hegyoldalra időnként hirtelen leszakadó zivatarok vize, mint egy kádlefolyón, úgy siet a mélybe. Egy vízbetörés egyszer a legmélyebb zónában járó magyarok életét fenyegette. Ekkor a föld alatti patak vízszintje néhány perc alatt méterekkel emelkedett és dübörgő árvízként kezdte kitölteni a járatokat. A barlangászok 16 órán át, vaksötétben, a fal egy kiszögellésen megkapaszkodva várták, hogy a víz apadni kezdjen. Ez a barlangi is gyakran állítják kész tények elé látogatóit, de a legtöbben pontosan tudják, mire vállalkoznak. Veszély nélkül nincs élmény, de a kutatás a legtöbbjüknek sokkal inkább az örömről, az élet szeretetéről szól.
|
| |
|
|
Este a föld alatt a csapat kellemesen elfáradva, az eredményektől, a látottaktól bizseregve mászik be a hálózsákba. A téli kutatást az alpesi körülmények nehezíthetik, a bejárat megközelítése a hidegben, mély hóban gyötrelmes lehet, de a lavinaveszélyt és az időjárást még mindig kezelhetőbb kockázati tényezőnek tartják. Attiláék előőrse péntek délután már jelez is a bejárattól: minden oké, az idő tiszta, részükről másnap lenti túrára mennek. |
| |
|
|
A két másik csapat szombat hajnalban indult a hat órás kocsiútra Budapestről. A parkolóban, a hegy lábánál ők is a sehová be nem akadó, vízhatlan barlangász zsákokba gyömöszölik a hálófelszerelést, az ételt, a mászáshoz, kutatáshoz szükséges összes eszközt. A sí centrum aznapi egyik utolsó felvonóját elcsípve a második hullám tagjait a felső állomáson egy síelő szólítja meg. Közli, hogy másnapra legalább egy méter hó várható, vigyázzanak a hegyoldalon. A sípálya tetejét elhagyva már is hol térdig, hol mellig gázolnak a hóban, meredek hegyoldalon negyven kilós zsákokkal oldalaznak - ez itt télen ritkán megy könnyebben. Rajtuk kívül soha senki nem jár erre. Ködös-felhős időben, aránylag gyorsan, két-három óra alatt érnek fel a bejárathoz. Átöltözve leereszkednek a huzatmentes, lakályos hálóhelyre, amelyet nejlonokkal védenek a nedvesség ellen. Anna, Attila, Szilárd és Dénes a szomszédban, egy másik fülkében laknak, de csak jóval lefekvés után csörömpölnek elő az Aragonit-folyosó irányából. A párnak és Szilárdnak másnap, vasárnap délelőtt már a haza kell indulnia. A tovább maradók közül az egyik fiú átmegy hozzájuk, pakolás közben beszélgetnek. A fiú mintegy mellékesen, anekdotázva idézi, amikor olasz barátaik fárasztó, egész napos-éjszakás túrájuk után inkább még órákat ültek a föld alatt a bejáratnál, mintsem hogy pirkadat előtt elinduljanak lefelé a hegyoldalon. Attila figyelmese néz, nem mond semmit, de pontosan érti, mit akar a másik mondani. Ha nagy a hó, nem fogja megkockáztatni, hogy a sötétben botorkáljanak a felvonóig. Ha pedig arra kerül a sor, nem habozik mentést hívni. |
|
|
| |
|
|
Kisvártatva kezet ráznak, a trió elindul a felszín irányába. Vasárnap délután négy óra körül érnek a felszínre. A két férfi kidugja a fejét, hogy lássa, mit tartogat az időjárás. Az elmúlt tizenöt évben a fennsík minden arcát megmutatta már. Volt, amikor szikrázó februári napsütésben félmeztelenül hógolyóztak, a rákövetkező télen viszont a hóviharba kilépve jégpáncélként fagyott rájuk az átnedvesedett ruha. Egy közeli menedékkunyhóban három napig várták a mentő helikoptert. A hármas most azzal szembesül, hogy időközben 50 cm friss hó szakadt le, és sűrű köd kavarog. |
| |
|
|
|
|
A lent maradók számára eközben megkezdődik az egyhetes föld alatti kikapcsolódás, a maga örömeivel, izgalmaival és fáradtságával. Reggel a gázfőzőn a lábos aljára száradt esti maradékot, kevés vízzel felhúzva, kolbásszal tuningolva melegítik, a kanál valahol a kupi alján. A hálózsákból kikászálódva a műnyúlra - a polár kezeslábas - egy kamionponyvaszerű, rendszerint sártól nehéz overállt meg gumicsizmát húznak, sisak a fejbe, lámpa fel, az agyban már a mai napra rendeltetett kalandok kergetik egymást. A többiek is szedelőzködnek, a vécé ott arrébb egy 15 méter mély akna, a fürdés egy hétig végképp hanyagolva. Egy csoport elindul félbe hagyott kutatási munkaterületére, mások túrázni mennek. A Gortani barlangászai függőleges aknákon másznak-ereszkednek, öles folyómedrekben lófrálnak, szűkebb járatokban ormótlan zsákokkal kúsznak előre. Itt nincs vezérürü, saját ötletek valósulnak meg. Van, aki egész nap egy omladéktól eltömődött járatot pucol, a másik egy még ismeretlen kürtő sötétjébe mered izgatottan. Amikor a még járatlan aknákban felfelé kapaszkodva először nehezedik rá a tükörsima, vizes falba robbanómotoros fúróval frissen rögzített kapaszkodókra, a legvagányabbaknak is megremeg a gyomra. A kipotyogó ökölnyi kövek hosszú zuhanás után dörrenve csapódnak be - a kürtők közül van olyan, amelyben hat tízemeletes lakótelepi ház is elférne egymás tetején. |
| |
|
|
A félelemmel vegyes izgalom ízét nem is akarják megszokni, és azzal is nehéz betelni, amikor a sisakra szerelt lámpa csóvája a barlang sokszázezer éves létezése óta először hasít át egy darab sötétségen. Máshol a Földön már nincs ismeretlen. "Ha megy a járat" - az új terepen jól haladnak, nincs éhség, se szomjúság. Az este visszaszállingózó csapatok izgatottan mesélik, mit találtak, hogy haladtak, mindenki szeretne minél hosszabb összefüggő járatot elnevezni. A Gortani a magyarok jóvoltából már most Európa ötödik-hatodik leghosszabb barlangja, ám erről rajtuk kívül kevesen tudnak. Az esti tábori élet élénk szomszédolással, főzéssel telik, a nap végén egy korty pálinka is fejbe ver. A lent töltött idő alatt a fent használatos fogalmakkal nehézkesen leírható kötelékek jönnek létre. Aki ide akar tartozni, adja át magát teljesen: a barlangok és a közösség egész embert kívánnak. A hétvégéket lent töltik, nyáron sem a tengerpartra mennek, itteni emlékeit egész évben dédelgetik. Jó eséllyel párt is innen választanak, vele majd a Pál-völgyi kőfejtőben esküsznek meg.
A hazafelé tartó trió közben rövid helyzetértékelés után úgy dönt, hogy az éjszakát a barlangban töltik, a késedelemről mobilon az otthoniakat is értesítik - a bejáratnál van térerő. Másnap, hétfőn reggel nyolc körül Anna, Attila és Szilárd kipihenten vágnak a hegyoldalnak. Nyáron innen egy-másfél óra a sípálya teteje, onnan akár nejlonzacskón is le lehet bukdácsolni. Télen az út kettő-hat óra. De a hó most rengeteg. Nincs más hátra, le kell dobni a hátizsákot, és nyomot kell taposni, aztán vissza a zsákért, és így előre. A három méteres hóban négy óra alatt négyszáz métert, a sífelvonó tetejéig tartó út negyedét tudják maguk mögött. |
|
|
| |
|
|
Az első, kisebb lavina két-háromszáz méterrel a pesti parkolóban emlegetett nyári tábor előtt érkezik. Meglegyinti és elsodorja őket, de ebből még könnyen kimásznak. Nemsokára egy fenyőerdőben, valamivel nagyobb biztonságban járva megállnak, hogy rendezzék soraikat. Itt és most dönteni kell: kockáztatnak, vagy segítséget kérnek. Az esélylatolgatás tulajdonképpen már otthon elkezdődött: amikor összeállították a hátiszák tartalmát, megtervezték a túrát, felmérték, mennyi kötelet, ételt visznek, elrakták a mentőcsomagot, a mentők számát beírva fél szemmel a meteorológiai jelentést figyelték - már akkor erre a pillanatra is készültek. A veszély tudata jó esetben ott van minden mozdulatban. Megmondja, mikor kell két kézzel kapaszkodni, és mikor kell a mentőket tárcsázni. |
| |
|
|
|
|
A három fiatal hamar arra jut, hogy hívják a helikoptert. A fák közül azonban tovább kell menni: a helikopternek leszállóhelyre van szüksége. Tovább küzdik magukat a nyári, Tábor-rét széléig. Az erdővel ölelt, időnként lavinaveszélyes tisztás a közelben az egyetlen hely a mentésre. Lerakják a zsákokat, Attila felhívja Budapestet. A Magyar Barlangi Mentőszolgálat egyik elnökségi tagja veszi az adást, ilyen esetekben ők szervezik, koordinálják a mentést. A hazai összekötő azonnal intézkedik. Kisvártatva egy Triesztben élő magyar fiú, Zsolt, az ottani mentőszolgálat tagja már jelentkezik is: a helyi hegyi mentőket riasztották, maradjanak, ahol vannak, megvannak a leadott GPS koordináták is. Annyit kell még tenniük, hogy jelöljék körbe jól látható, élénk színekkel, hol várnak. Attila a hóban menedéket kezd ásni, Anna és Szilárd a kinézett leszállópályáig tapossa a havat. Egyszerre azonban túlságosan is ismerős zaj, inkább robaj hallatszik. Fejüket oldalra kapva még látják, ahogy tőlük pár száz méterre a hó fal elválik a hegyoldaltól. Az egész napos rossz időben kora délután rövid időre szétnyíltak a felhők, a kibukkanó Nap megsütötte a hegyoldalt - a frissen esett hótömegnek ennyi elég is. A barlangászok pontosan látják, hova tart a lavina: Attila még kiált is, hogy el fogja őket kapni, mielőtt Annával egy közeli fa mögé ugranak. Szilárd a kitaposott úton kezd el feléjük rohanni. |
| |
|
|
Futás közben, pár lépés után dönti le és sodorja el a görgeteg, de csak néhány másodpercig repíti. Ahogy lerakja, a fiúban működni kezd a túlélés tanult művészete: bal kezével légkamrát képez az arca előtt, minden korty levegő számít. Aztán amennyire lehet, szabadon maradt bal kezével felnyúl. Kitörő örömmel érzékeli, hogy halvány fényt lát átszűrődni a havon és kap levegőt is. Közben a mentők újra és újra telefonálni próbálnak. A pokoli rosszra forduló időben a pilóta nem vállalja, hogy felszálljon. A kicsengő telefont azonban már senki sem veszi fel. Szilárd a hó alatt próbálja mozgatni a testét, de mintha nyakig gipszben állna. Úgy dönt, egy ideig nyugton marad, segítségre számít a hegyi mentőktől és Attiláéktól, akik reményei szerint a fák között jobb helyzetben vészelték át a lavinát. Egy mozdulatlanul, csukott szemmel töltött óra múltán azt érzi, hogy arca előtt olvad a hó, és fönt egy kis lyukon keresztül mintha az eget látná. Amennyire tud, megint felnyúl, az ujja hegye kiér a hóból. Kezével apró mozdulatokkal próbálja tágítani a lyukat, fél kézzel apránként elkezdi a havat kidobálni a mellkasa elől. Ez iszonyú fárasztó. Lassan, kínlódva kiszabadítja a jobb kezét, azzal pedig a jobb lábát. Kicsit megpihenve a lábát valahogy maga alá húzza, és a könyökét kitámasztva próbálja újra meg újra erőből nyomni magát kifelé. Bő három órás küzdelemben szabadul, elcsigázódva terül el a havon. De rögtön feltápászkodik, és barátait kezdi keresni. Sehol, senki. Hólapátja a hátizsákjával együtt eltűnt, egy letört ágat szurkál le kétségbeesetten a hóban. De lassan sötétedni kezd, és megint dönteni kell, hogy mi legyen. |
|
|
| |
|
|
|
|
Szíve szerint visszamenne a barlanghoz, de eltévedt, vagy lemenne a sípályához, de ez szintén reménytelen, jeleket ad, de hiába. Az erdőbe visszafordulva egy nagy fenyőfa földig érő ágai közé fúrja be magát, és állva tölt egy egész lidérces téli éjszakát. Másnap, kedd reggel 6 körül visszatér a rétre, éhesen, fáradtan, összefagyva, feldúlva ott folytatja a keresést, ahol abbahagyta. A helikopter 8:30-kor érkezik. Röviddel később kétméternyi hó alatt a mentőkkel közösen megtalálják Attila és Anna testét.
Egy másik magyar trió a terveknek megfelelően pont akkor indul a felszínre, amikor Szilárdhoz leszáll a Tábor-réten az olasz mentő-helikopter. Szerdára már csak négyen maradnak a barlangban, a napot egy kürtő kimászásával töltik. A szálláshely felé haladva délután szembejön velük a helyszínre érkezett Zsolt és egy olasz társa. A két barlangi mentő a második, keddi csoportot már begyűjtötte, a vasárnapi távozást tervező utolsó csapattal együtt az egész társaságot minél hamarabb szeretnék lemenekíteni a hegyről. A hét további részében ugyanis tovább romlik az idő, és könnyen lehet, hogy sehogy sem lehet majd lejutni. A magyar barlangászok eleinte nem csodálkoznak különösebben, hogy itt találják Zsoltot - a magyar fiú már máskor is meglepte őket - bár rögtön feltűnik nekik, hogy furcsán beszél velük. Az alpesi mentőszolgálatok szabálya szerint a mentettektől el kell zárni minden, őket pszichésen esetleg megterhelő információt. |
| |
|
|
Zsolt és társa azonban pályafutásuk során először úgy döntenek, hogy kivételt tesznek, és nem titkolóznak. Tisztán látják, hogy a magyarok nem szorulnak mentésre, viszont láthatóan érzik, hogy valami baj van. Kifelé menet ezért elmondják mi történt, csak a legfiatalabb barlangász tájékoztatásával várnak a kijáratig. A menet tagjai sápadtan, némán lassan, de folyamatosan mennek előre. Csütörtök reggel tiszta repülőidőre lehet számítani, erről semmiképp sem szabad lecsúszni. Hajnali négy felé már látszik a bejárat, az olaszok étellel és borral várják őket. Szótlanul átöltöznek, pakolással próbálják lefoglalni magukat, amennyire a szeszekből telik, kikapcsolnak. Másnap reggel a helikopter egy katonai kaszárnya mellett száll le. A hegyi és barlangi mentők testükből formált kordonnal védik őket a riporterektől. A kaszárnyában teával és tapintatos gesztusokkal fogadják őket. A társaság úgy dönt, elvállalja egy sajtótájékoztatót - tapasztalatból tudják, hogy az otthoniak szempontjából a legjobb, ha gyorsan, pontos információkkal látják el a hírgyárakat. Egy apró helyiségben ültetik le őket egymás mellé, körülöttük vagy két tucat riporter tülekedik. A káosz elkerülésére és a riportalanyok kímélésére végül az egyik újságírót kinevezik szószólónak. Zsolt tolmácsolásával a riporter nyolc-tíz, a tényekre összpontosító kérdést tesz fel. Mikor a helyi média pakolni kezd, az egyik magyar kereskedelmi tévé riportere szinte a lábak közül előbújva felegyenesedik, és az arcukba tolja a mikrofont. A harmadik kérdése nagyon érzéketlen, nagyon bántó. Először szólni sem tudnak. Aztán a tegnap óta halmozódó feszültség kisül: egyikük ordítani kezd. |
Az utóbbi tíz év magyar barlangász-balesetei külföldön
Felfedezőinket az elmúlt évtizedben a föld alatt is elsősorban a víz veszélyeztette. 1996 júliusában a világ legmélyebb barlangjaként ismert francia Gouffre Berger barlangban egy hattagú túracsapat útját ezer méterrel a föld alatt a térségre zúdult esőzés miatti víztömeg zárta el. Csak négyüket sikerült egy hét után élve kiszabadítani, egy magyar és brit kutató életét vesztette. Ugyanezen a nyáron öt magyar barlangász rekedt az osztrák-olasz határon található egyik barlangban, ahol a súlyos esőzés következtében beáramló víz lepte meg őket. A helyi barlangi mentők másnap kimentette őket. Pár nappal később, az osztrák-olasz határon fekvő Monte Cavallo (Rosskopf) hegy alatti barlang fogságába esett hat magyar kutató ugyancsak a hirtelen támadt heves esőzés miatt menekül. Nekik végül saját erejükből sikerült a felszínre mászniuk. 2002. októberében a romániai Bihar-hegységben, a Padis-fennsík melletti 25 km hosszú Valea Rea barlangban beszorul egy magyar barlangász, aki súlyos, töréses sérüléseket szenved. Magyar, román és szlovák barlangi mentők, több mint 40 órás küzdelem hajnalban felszínre hozták a szerencsétlenül járt férfit. Novemberben a romániai Herkulesfürdő környékén lévő Izverna-barlangban életét veszti két magyar barlangi könnyűbúvár, egy 41 és egy 37 éves férfi. Tavaly nyáron Spanyolország legmélyebb barlangjában, a Torca del Cerro-barlangban egy magyar barlangász lezuhant és életét vesztette.
A Magyar Narancs cikke alapján összeállította Hollósy Tibor és Nyerges Attila
További információk:
http://www.barlang.hu/pages/gortani.htm
http://www.radio.hu/index.php?cikk_id=59361
http://www.pipeline.com/~caverbob/home.htm
|
|
|
|
|
|
