Délkelet-Franciaország hegyei között, a Grenoble-tól nyugatra emelkedő Vercors-hegységben, Autrans község határában nyílik Európa egyik ezer méternél jóval mélyebbre nyúló barlangja, a Gouffre Berger (olvasd: Gufr Berzsé), a barlangászok egyik népszerű túra-célpontja, amelyet már számos magyar barlangász is bejárt. Éppen népszerűsége és tömeges látogatottsága miatt az oda túrát szervezőknek már két évvel előbb jelentkezniük kell, hogy meghatározott időpontra leszállási engedélyt kapjanak. Így az Oxford University Cave Club, az oxfordi egyetem barlangász klubja is már két évvel ezelőtt megkérte az engedélyt 2-5 fős csoport számára 1996. július 1-10 közötti időre. Meg is kapták az előzetes engedélyt, a véglegest pedig akkor, amikor egy hónappal a túra előtt leadták a leszállók pontos névsorát és valamennyiük biztosítási kötvényének számát is. A túrát szervező oxfordi barlangász csoport az elmúlt években több közös túrát bonyolított le magyar barlangkutatókkal Spanyolországban, Walesben és Magyarországon, így a régi kapcsolatra tekintettel erre a túrára is meghívták néhány magyar barlangász barátjukat. Két részlegben utazott a helyszínre négy magyar résztvevő. Elsőként Tompa Károly érkezett, és résztvett a barlang beszerelésében is. A három másik magyar barlangász, Németh Zsolt, Nyerges Miklós és Torda István július 5-én, pénteken délután érkezett a helyszínre. Addigra a túra angol résztvevőinek többsége 2-3 fős csoportokban már bejárta a barlangot. A barlang bejárását azért kis csoportokra osztva szervezték meg, hogy a nehezebb szakaszokon torlódás ne keletkezzék, egymást ne akadályozzák, ezért a kis csapatok több órás időközönként szálltak le a barlangba.

Július 6-án, reggel egy 3 fős csoport indult útnak, egy angol fiú, egy angol leány és Tompa Károly magyar barlangász. Ők úgy tervezték, hogy a barlang bejárását kétszeri bivakolással oldják meg. A másik három magyar fiú szombat délelőtt még információt kért a túra angol vezetőitől az időjárás-jelentésről, és miután megnyugtató választ kaptak, kora délután elindultak a barlanghoz. Este 7 órakor szálltak le, a bejáratnál találkoztak két, a túrát éppen befejező angol barlangásszal, akik örömmel számoltak be sikeres útjukról, amelynek során -1075 m mélységig jutottak el. A három magyar fiú alig több mint 3 órás túrával érte el a -500 m-en lévő bivakot, ahol már elhelyezkedett az előttük leszállt 3 fős csoport, valamint egy a végpontról visszatérőben lévő 2 fős csapat. A bivakon együtt töltötték az éjszakát.

Július 7-én, reggel 8 óra tájt a barlangot már bejárt 2 fős csapat kifelé indult, Tompa Károly és két angol társa pedig lefelé. A felszínről utolsónak leszállt három magyar fiú csak délután indult tovább, hogy ne keletkezzék torlódás, ne akadályozzák az előttük haladók mászását. -900 m-en találkoztak Tompa Károllyal és két angol társával, akik akkor már visszatérőben voltak a barlang mélyéről. A három magyar fiú vasárnap este 7 óra körül érte el -1075 m-en túrájuk előre kijelölt végpontját, ahonnan nyomban meg is indultak felfelé, de minthogy az utolsó leszálló csoport voltak, nekik kellett a beépített felszerelést kiszerelniük és magukkal hozniuk, ami lassította és nehezítette haladásukat. Este fél 9 tájt értek a Grand Cascade (Nagy-vízesés) aljába, ami 5-6 egymásba kapcsolódó aknából áll, elég tágasak ahhoz, hogy az előzetesen beszerelt kötelek segítségével a barlangászok el tudják kerülni a bennük lezuhogó vizet. Amikor a három magyar barlangász az aknák aljához ért, észlelték, hogy a lezúduló víz mennyisége nagyobb, mint amikor lefelé jöttek, ezért úgy döntöttek, hogy a kötelek kiszerelését mellőzve igyekeznek az aknákon gyorsan feljutni a fölöttük húzódó tágas Grand Canyonba, ahol még a legnagyobb árvíz esetén is biztonságban várhatják ki a víz levonulását. Az addig a kiszerelést végző Németh Zsolt indult először felfelé, és a kötelek segítségével mindhárman szárazon érték el a 27 m-es akna tetejét. A következő, 5 m-es akna vízesésén Németh Zsolt még nagy nehezen felküzdötte magát, de a szemmel láthatóan rohamosan növekvő víztömeg a továbbjutást már lehetetlenné tette, így a visszafordulás mellett döntöttek, hogy a Grand Cascade aljában várják ki a víz levonulását. Ekkor következett be a tragédia. A bezúduló víztömeg hirtelen olyan mértékben növekedett, hogy a 27 m-es aknában, ahol röviddel előbb még szárazon fel tudtak kapaszkodni a kötelek segítségével, most már átcsapott rajtuk a vízesés, és megakadályozta továbbjutásukat, még a legalul mászó Torda Istvánnak sem sikerült épségben elérnie az akna alját. A fölötte lévő Nyerges Miklós és Németh Zsolt az akna közepe táján lévő nitthez erősített kötélszakaszon akadt el a rájuk zúduló hideg zuhatagban. A kihűléses halált csak azért sikerült elkerülniük, mert overalljuk alatt hőszigetelő neoprén ruhát viseltek, és a fejükre izolációs fóliát borítottak. A lezúduló, dübörgő víztömegben a két nittel alattuk lévő Torda Istvánnal minden kapcsolatuk megszakadt. Kb. 30 órát töltöttek ők ketten, nitthez erősített kötélen lógva, a jeges zuhatagban, mire annyira csökkent a víz mennyisége, hogy kedden hajnaltájt leereszkedhettek az akna aljára, ahol Torda Istvánt már holtan találták. Az előttük haladó csoport, Tompa Károly és két angol társa a szörnyű vízbetörés időpontjáig már elérték a Grand Canyon tetejét (kb. -700 m), ahol megkezdték a következő vizes szakaszon való átkelést. Őket ott érte az árhullám. Az első 6-7 m magas vizes aknán az angol fiú még feljutott, mögötte haladt - a két fiú által közrefogva - a csapat leggyengébb tagja, az angol leány, őt a rohamosan növekvő erejű zuhatag elsodorta. Nem tudott segíteni rajta két társa sem, a vízesés őket is elválasztotta egymástól. A szerdai nap folyamán találtak rájuk a francia barlangi mentők, s azt követően mindketten saját erejükből hagyták el a barlangot. A barlang mélyebb szakaszán rekedt Németh Zsoltnak és Nyerges Miklósnak, a Grand Cascadeból történt leereszkedésük után, a vízesés aknája alatt lévő teremben még további 40 órát kellett várniuk, míg utóbb a francia barlangi mentőcsapat első emberei rájuk találtak. Szerencsére felszerelésükben bőven volt karbid, a főzőjükben gáz és zsákjukban élelmiszer, így ott már tudtak a karbidlámpa fényénél maguknak forró teát főzni és enni is. De a jéghideg vízesésben, kötélen lógva eltöltött 30 óra után nem lett volna erejük a barlangból való kimászásra. Ezért, miután szerda este a francia barlangi mentők rájuk találtak, még további 3 napot ott kellett tölteniük, de most már száraz hálózsákban, miközben étellel, itallal a francia barlangi mentők feltáplálták, az orvosok pedig infúzióval erősítették őket. Ezt követően Németh Zsolt már a saját lábán 6-7 óra alatt a felszínre ért, Nyerges Miklós pedig csak segítséggel, mert a hideg vízesés alatt, a lépőszárban 30 órán át a való állás miatt, lábai úgy megdagadtak, hogy csizmáját végig fel kellett hasítani. A -500 m-es bivaktól őt július 14-én, vasárnap délután hordágyban hozták ki a felszínre. A barlangból kiérve tudták meg, hogy a szörnyű vízbetörés és árvíz a barlangba történt leereszkedésük után a térségben rövid idő alatt lehullott nagy mennyiségű hó és eső eredménye volt. Ez az előre nem látható és elháríthatatlan időjárási esemény idézte elő a katasztrófát. A barlangban tartózkodó mindkét 3 fős csoportnak egy-egy tagja, az angol Nicole Dollimore és a magyar Torda István esett a vízbetörés áldozatául. A szerencsétlenség bekövetkezéséhez hozzájárult, hogy a vízbetörés idején mindkét csoport a különben tágas barlangnak egy-egy olyan kritikus pontján volt, ahol a lezúduló áradat elől kitérni nem lehetett. A francia barlangi mentők csak az árvíz levonulása után tudtak a barlangban rekedt barlangászok segítségére sietni, és mindent megtettek kimentésük érdekében. Amint a szerencsétlenség híre Magyarországra eljutott, az egész ország aggódva kísérte figyelemmel a Franciaországból érkező híreket. A Magyar Barlangi Mentőszolgálat napokon át éjjel-nappali kapcsolatot tartott a francia barlangi mentőkkel, a francia hatóságokkal, a franciaországi magyar nagykövetséggel, és mindent megtettek társaik mielőbbi hazajutása érdekében. Köszönet mindazoknak, akik ebben az áldozatos munkában résztvettek, vagy azt bármi módon is segítették.

Az események fenti leírását Nyerges Miklós és társainak beszámolója alapján állítottam össze.

Dr. Dénes György
a Magyar Barlangi Mentőszolgálat elnöke

By Thierry Boinet, Associated Press writer

Hatvani Tóth Erika

Teljes szöveg - A Berger Barlang

- Németh Zsolt, aki hat napot töltött a barlangban.

- Ez a Bergere egy nagyon szép, klasszikus, magas hegyi barlang. 1122 méteren van a legmélyebb pontja, és onnan már igazából a víz az úr. Rengeteg cseppkő van benne, rengeteg tó, nagy vízesések. Lehetőségünk volt arra, hogy, hogy csatlakozzunk az angol expedícióhoz. Mi magyarok voltunk az utolsó két túra. Tompa Károly egy angol hölggyel és úrral indult el reggel, mi pedig késő délután. Úgy 800 méter körüli mélységben találkoztunk velük, amikor ők már visszafelé jöttek. Kilencszázhetvenöt méter mélyen, már nagyon-nagyon vizes volt a barlang. Megfordultunk, átbújtunk a szifonon, láttuk, hogy megnövekedett a víz. Elindultunk fölfelé. Én voltam az első. Egy 29 méteres ereszkedés volt. Utána jött Nyerges Miklós, utolsónak a Torda. Egy aknasornak a közepén voltunk. Intettem a fiúknak, hogy ne jöjjenek már, mert tovább nem tudunk menni a víz miatt. A leghátsó, Torda Pisti, ő indult legelőször vissza. Nem függőlegesen ment a kötél, hanem a fal mellett, 45 fokban lefelé, és amikor odaért volna az akna beszállásához, ahonnan függőleges a kötél, akkor belecsúszott a vízesésbe, utána nem tudott már kijönni onnan. Megpróbáltam kihúzni, de nem bírtam el, a rengeteg víz is ránehezedett. Két perc múlva tudtuk, hogy meghalt. Teljesen víz alá került. Beszorultunk a nagy víz és a még nagyobb víz közé gyakorlatilag, és ott vártunk, egy szál kötélen lógva. Húsz és harminc óra közötti időt töltöttük a kötélen lógva.

-Gondolom, néhány fokos víz lehetett, ami folyamatosan folyt ott.

Kint még állítólag hó volt, és mire leért hozzánk, addigra pár fokos azért biztosan volt. Hatalmas széllel jött az egész. Fröcskölt a víz.

- Volt valami fény?

- Csak a karbidlámpáink fénye. Nem estünk pánikba, tudtam, hogy lejönnek majd valamikor értünk. Egymásban tartottuk a lelket, tudtuk, hogy haza kell még mennünk.

- Azokban az órákban ott lógva, gondolt az Istvánra?

- Főleg arra, hogy biztosan nem szenvedett sokat. Ez viszonylag megnyugtató volt. Végig láttuk mi a Pistit, ott volt alattunk tíz méterre körülbelül. Idővel apadni kezdett a víz, megbeszéltük, hogy ha törik, ha szakad, muszáj átmásznunk a Pistin, és leereszkedni az aknába. Elég borzasztó gondolat volt. Nem tudtuk, hogy hogyan néz ki egy vízbe fulladt halott. Nagyon szörnyű volt. Át kellett rajta mászni, le kellett róla venni a zsákot, mert abban volt a kaja, és utána úgy tudtunk lemenni. Egy agyagos kis helyet kialakítottunk magunknak.

- Hogy kezdődött a mentés?

- Az angol expedíció tagjai tudták, hogy velünk valami történhetett. Akkora volt a víz, hogy még el nem vonult, addig nem tudtak lejönni a mentők. Hetven óra elteltével találtak meg minket. Rengeteg ennivalót hoztak le. Rákötöttek az infúzióra. A visszaúthoz elég sok erő kellett. Kaptam magam mellé egy kísérőt. A Károlyékkal hasonló baleset történt, mint velünk, náluk egy angol kislány halt meg. Elsőnek az angol fiatalember jutott ki, majd a Károly, utána én, és legutoljára Nyerges Miklós, aki hét éjszakát töltött lent a barlangban.

- Ezután mikor ment legközelebb barlangba?

- Pár hónap múlva mentem itt, Magyarországon.

- Félve ment le?

- Nem. Tavaly voltunk egy spanyolországi expedíción, bejártuk a BU-56 barlangrendszert, 800 métertől nagyon árvízveszélyes a barlang. Én nem is vállaltam benne a tovább való menetelt. Talán ott egy kicsit féltem. Tartottam a víztől. De a barlangoktól maguktól egyáltalán nem félek.

- Hibáztatta magát valaha Torda István halála miatt?

- Igen, hibáztattam magam, mert nem voltunk elég körültekintőek. Nem vettük komolyan ezt a veszélyt igazából. Ezt a vízbetörési veszélyt. Álmodtam a dologról elég sokszor, hogy megint ott vagyok. Elég kellemetlen volt. Most már jobban odafigyelek a társaimra a barlangban. Szerényebb és nyugodtabb lettem. A szülők tiszteletére, meg az egész természet tiszteletére megtanított ez a baleset. Hiszem, hogy amennyi kárt okoz az ember a természetben, annyit vissza is fog kapni.

- Kérdezte valaki az utóbbi két évben, hogy mi történt Németh Zsolttal?

Senki. Eléggé érdektelenek az emberek általában. Ki szoktam menni a temetőbe, Pistihez, egy szál virággal. Kicsit gondolkodom ott a sírnál. A dolog mindig nyomni fogja a szívemet, de ezzel együtt kell élni. Tompa Károly, aki szintén a magyar csapat tagja volt.

- A víz a Grand kanyon tetejénél, 800 méteres mélységben kapott el minket. Egy óriási nagy teremben, a tetejében a kifelé vezető út egy vízesésen megy keresztül. A vízesés mellett a kötélpályánál kellett felmennünk, az angol fiú már fölért, a lány fölmászta a mászógépét erre a kötélre, nem pedig csak a biztosító szárát. Nagyon gyorsan kezdett emelkedni a víz, és visszafelé jönni már nem tudott, mert ez a mászóeszköz megfogta őt, előre pedig azért nem tudott mászni, mert a víz lesodorta. Próbáltam rajta segíti, de akkor én is életveszélybe kerültem, és annak örültem, hogy ki tudtam jönni a víz alól. Ezután visszamásztam a nagy terembe, ott vártam a mentésre. A barátom pedig a vízesés fölött, egy sziklapárkányon talált magának menedéket.

- Így telt a következő két nap?

- Igen. Türelem és önfegyelem kellett hozzá. Nem lehetett közlekedni a barlangban. Nem volt sem élelmiszer, sem karbid nálam. Azóta is állandóan visszatérő dolog: mit szúrtunk el, mit tehettem volna többet, hogy életben maradjon? Ha idejében észreveszem, hogy fölrakta azt a mászógépet, akkor azon fáradok, hogy leszedjem, ne visszafelé vigyem.

- Mi fogadta, amikor a magyarok közül elsőként fölért?

- Két rendőr megragadott, és berángattak egy sátorba. Azt hittem, hogy elvisznek, hogy gyilkos vagyok. Aztán kiderült, hogy csak az újságíróktól védtek meg. Eszembe se jutott, hogy ebből ilyen nagy felhajtást csinálnak.

- Zavarta?

- Igen, nagyon. Előkészítettek egy sajtótájékoztatót, én is részt vettem pár percig. Nem lehet beszélni tájékoztatásról, pánikkeltésről, illetve csámcsogásról. Gusztustalan módon tálalta a sajtó mindazt, ami történt. Két kézzel vájkáltak a fájdalmunkban. Akkor, amikor az ember próbál feldolgozni egy nagyon nehéz eseményt, akkor hiénák szaggatják a lelkét. Ez nem egy felemelő érzés.

- Olvastam korabeli sajtójelentésekből, hogy a hölgy a karjai között halt meg. Sőt még azt is írták, hogy a barátnője volt.

- Nem a karjaim között halt meg, hanem a kötélen, a vízben, és nem a barátnőm volt, hanem "csak" egy barlangász barátom. Amikor a barátnőm itthon elolvasta, hogy az angol lány a barátnőm volt, akkor el lehet képzelni, hogy ő mit gondolt.

- Azt is olvastam, hogy nem kérdezték az időjárás-jelentést.

- Az angol barátaim kérdezték meg telefonon a meteorológiai szolgálattól. Ők akkor azt mondták, hogy változékony idő várható. De ez még mindig nem árvizet jelent. Én nem érzem azt, hogy felelőtlenek voltunk. Ismertük a körülményeket, ismertük a veszélyeket. Nyári uborkaszezon volt, nem volt más szenzáció, a sajtónak szüksége volt, gondolom, a nagy forgalomra, csináltak maguknak információt. A szánkba adtak hazugságokat. Én például az egyik magyarországi bulvárlapban olvastam azt, hogy a lábamat megműtötték odakint. Érdekes volt. Kerestem a heget a lábamon, de nem találtam semmi ilyesmit.

- Ezért van, hogy olyan nagyon nehezen állt kötélnek erre az interjúra?

- Igen. Az, hogy semminek nézik az embert, egy tárgynak, egy szenzációnak. A sajtó jelenléte az, ami feldolgozhatatlanná teszi az eseményeket. Nem akarok itt cáfolni semmit, nem akarok vádaskodni. Aki tényleg arra kíváncsi, hogy mit tudok, az eljön velem túrázni, és akkor meg tudja állapítani azt, hogy én valójában mit is tudok. Ezt az egész történetet nehéz volt feldolgozni. Igazából még most sem történt meg. Pszichológushoz is kellett járnom, ami segített, valahogy ki kellett adni a felgyülemlett fájdalmat. Legalább egy fél évnek kellett ahhoz eltelni, hogy lassan magamra kezdtem találni. Jött a vizsgaidőszak, azon túl kellett lenni. Vegyészhallgató vagyok, a második év első féléve lett a legrosszabb. Biztos, hogy a kettő között van valami összefüggés. Nagyon nehéz volt így tanulni, de le kellett győzni a félelmeket. Menni kell előre. Fatalista vagyok, és hiszem azt, hogy ez nem volt véletlen. Azóta jobban figyelek, az emberekre, az életre, próbálok egy kicsit óvatosabb lenni. Nézz körül. Nyílnak a virágok, vagy bármi. Örülni tudok a kis dolgoknak is, és sokszor ez segít. A baleset előtt is hasonlóképpen gondoltam, talán egy kicsit fölerősödött.

- Torda István, ifjabb Torda István édesapja, aki a Bergere-beli barlangexpedíció egyetlen magyar áldozata volt.

- Találkoztam halála után barlangász gyerekekkel, sőt utánfutóval vittem fel őket, a solymári Ördöglyukba mentek ki. Nem tudták a gyerekek, hogy én ki vagyok. Megálltam, fölvettem őket és fölvittem. Közben beszélgettünk, hogy ismerték-e a Torda Pistit, és akkor mondták, hogy igen, ő vizsgáztatott bennünket. Nagyon profi volt az a fiú. A legnagyobb tisztelettel beszéltek róla. Akkor mondtam meg nekik, hogy én vagyok az édesapja.

- Ezek az elismerések erőt adtak elviselni a tragédiát?

- Ez mai napig is erőt ad, mert jóleső és feldobó érzés volt. 1995 tavasza rettentően csapadékos volt. Kint voltak Olaszországban tizenhatan, egy barlangban. Betört a víz. A szikla oldalfalán végig mászott, vállalta a kockázatot, kiépített egy kötélhidat, és mind a tizenhat társát a biztos fulladástól mentette meg. És ez a tudat, hogy ennyi ember él általa, az egy nagy vigasz. Szinte közöttük látom a fiamat, úgy érzem, hogy ott van közöttük mindig. Így az emlékét nem lehet kitörölni. Engem csak egy vigasztal, hogy nem felejtették el, és emlékeznek rá.

- Hogy élték meg azokat a napokat?

- A déli hírekben nem is tudták, hogy életben vannak-e, vagy sem. A franciaországi magyar nagykövetséget hívtam. Azt mondták, hogy sajnos az én fiam az, aki ott maradt. Legszívesebben ott lettem volna, de tekintettel arra, hogy jobboldali bénulás ért, három kilót alig tudtam fölemelni.

- Tisztán látja a fia halálának körülményeit azóta?

- Még most se látom tisztán, hogy egy ilyen fizikumú ember hogyan halhatott meg. Most sem adtam fel, hogy fény derüljön az igazságra. Hogyha az ott lent lévő Németh Zsolt és a Moha esetleg mond valamit.

- Sose beszélték ezt meg?

- Én a nagymamával is beszéltem, meg a Németh Zsolttal is. Nyilvánvaló, hogy most már lenyugodva, meg az idő multával jó lenne azért hallani, és jó lenne beszélni róla. Nem vádolom egyiket sem. Megbeszéltük Németh Zsolttal, hogy ő fog jelentkezni. Lelkileg még mindég magam alatt vagyok. Azóta nem állítottam karácsonyfát.

- Észre veszi még a szépet, a szépséget az életben?

- Természetesen. Menni kell tovább. Élni kell. A napfény éltet, és a fény mindenre lehetőséget ad, akármennyire is fáj ez a haláleset.

- Szeret élni?

- Szeretek élni. Az első gyerekem szervi szívhibával született, kétéves korában meghalt.

- Két gyermeke sírjához járnak ki. Ezek után még szépnek tartja az életet, és örül a napfénynek?

- Ennek ellenére az életben kell még mindig szépet találni. Ha valamiben nem hisz az ember, akkor elveszik. Az ember agyában is van fényesség, nemcsak a Napban.

Füredy Zsolt

További balesetek, ahol a BMSZ nem segíthetett